Sziklay Ferenc: A világ ura

— Semmi. Az üstökös. — Az a háborús csillag ott la? — mutatott a nyugati égre. — Igen, az! — Hogy a ragya verje ki. A Julis is meghalt? — Az is! — Tyüh, az árgyélusát!... A mérnök ur is. — Az is. — Ugy kell neki. Minek ment a bálba, Tarjányba! Na, legalább nem fog kunyérozni többet. Éva a fáradtságtól, éhségtől kimerülten reszketni kezdett. Hideg verejték lepte el az egész testét, elémelyedett s végigzuhant a földön. Mag-Matyó F štvány ijedten szaladt hozzá s amint bevilágított halottra vált arcába, csúnyán elkáromkodta magát: — A Jézus Máriáját annak az üstökösnek! Ha mindenkit elpusztított, ezt az egy gyönyörűséget meghagyja ám a világon! Hamar! Mesterséges légzés!... Nekitérdel fejtől, megfogja gyöngéden a két kezét és csinálja az előírásos tempót. — Vizet hozzon! —- kiált rá nyersen az öregre. — Nem látja, hogy halódik? — Vizet? Honnan? Miben? — topogott az öreg gyámoltalanul. — Hát abban a süvegben, „vu bét"! Onnan a patakrul, ott van az orra előtt, nem látja? A hideg víztől hamar magához tért Éva, csak a hideg rázta az esti hüvösségben. — Hiszen a kisasszony majd hogy anyaszült mezteln! — botránkozott meg a bányász. — Megveszi igy az Isten hidege! Hamar egy házba vele!... — De hogyan? — Még azt sem tudja? — összefogta a bal kezét a Caduc jobbjával, a „székecskére" ráültették a leányt. — Csak ölelje meg a nyakamat — biztatta Évát — ne féljen, hogy piszkos lesz, majd megmosódhatik odabent. — Jobbjába fölvette a lámpát és megindult. — Jaj, lassabban! Nem bírom! — sóhajtott az öreg. 107