Sziklay Ferenc: A világ ura

— Nincs már messze! — biztatta a bányász. — És csakugyan, kiérve az erdőből, egy kertbe értek, végiben egy csinos emeletes ház körvonalai bontakoztak ki a sötétségből, az ablakában világosság égett. — De hisz itt laknak. — Ha azt mondja, hogy a mérnök ur meghalt, akkor nem laknak. Csak a villanytelep fut magától is, nem kell ahhoz ember. Turbina hajtja! Az ajtó zárva volt! A bányász nekidőlt széles vállár val, kipattant az első nyomásra. Fölvitték az emeletre s lefektették az elalélt leányt egy diványra. Most, az éles villanyfényben vált csak igazán komikussá a helyzet. A párducbőrbe bujtatott leány, a lebernyeges öreg csillagász és a vastag rétegű mocsokkal fedett bányászlegény. — Hát ez igazán, hogy maszkabál! kacagott MagMatyó István, — csak engem nézhetnek ki a szálából, hogy ilyen mocskos vagyok. —• Mit parancsol a kisaszszony? — kérdezte figyelmesen Évától. De a lány megint sáppadozni kezdett, lehunyta a szemét. Hamar, hamar, ebből a jó féléből egy kortyot. Zsebéből egy lapos üveget vett elő s oda tartotta a lány szájához. Éva egy nagyot húzott belőle. Torkát égette a szilvórium, köhögött, krákogott tőle, a lélekzete elállt, csuklani kezdett, de valami édes forróság öntötte el az egész testét nemsokára. Gyöngült szívverése élénkebbé lett, pirosság ömlött el az arcán. Hálásan susogta: — Merci. — Honnan tud a kisasszony magyarul? — Nem tudok én. — De azt kérdezte, hogy merek-e. Persze, hogy merek. Ha a mérnök ur nincs itt, mindent merek! — Oszt mióta vannak ebben a maskarában? — kérdezte Caductől. — Tegnap este óta. — És azóta nem ettek? — Nem. 108