Sziklay Ferenc: A világ ura

kezdődő életgyönyörüség himnuszát, de gyanús nesz pattogott a fejük fölött. A szellőztetőkön füst szivárgott be. — Ég a szinház! — riadt a valóságra Goldhand. — Persze, arra nem gondoltam, hogy az üstökös csóvája teli van apró tüzes meteorokkal. Az volt hát az a jégesőszerü kopogás! — Meneküljünk! — kiáltotta kétségbeesetten az „erő

4' képviselője s rohant előre, nem törődve a többiekkel. Éva is futni szeretett volna, de földbegyökerezett a lába, mintha ólomból készült volna a könnyű selyemcipője, nem birta felemelni. Kétségbeesetten kiáltott a menekülő apja után s hogy az nem fordult vissza, elájult. ... Csak azt érezte, hogy viszik, de hogy hová, nem tudta. A hűs éjjeli levegőn ocsúdott föl, a rohanó autóban. Az égi csoda az ég másik oldalán terpeszkedett el s fénye valami csodás, sáppadtzöld, nappali erősségű világitásba vonta az utcát. Hátranézett a hátsó, kis ablakon. Égett a város, mint egy óriási máglya. Itt is, ott is, mindenütt tüzek égtek az éjszakában. Falvak és városok ... ... Rohantak. Az autó meg-megzökkent s mintha emberi csontok roppantak volna a kerekei alatt... ... Rohantak. Mintha üldözné őket valami rém, — az üstökös talán? — el az útjából... ... Rohantak. Árokba fordult szekerek, autók közt, mert a halál pillanatában felmondta a szolgálatot a vezető kéz. Egy fényes tűzkigyó futott velük szemben az úton... Gazdátlanul maradt vonat... Keresztezte az országutat, meg kellett állni. Sistergett a kolosszus, a vonatvezető és fűtő ott állt a nyitott kazánajtó előtt vörösre világitottan. Élnek tán? Nem. Kezük az emelőkarra görcsösödött, azon lógnak... ... Minden pillanat uj rémséget hoz s a szörnyű soffőr. Goldhand Ádám, szemeit a reflektor fénycsóvájába fúrva mozdulatlan vezeti, biztos kézzel a száguldó autót... 100