Sziklay Ferenc: A világ ura

... Rohannak hidon át, tavaszi áradástól zajló óriás folyam fölött... ... Rohannak éles kanyarulatokon át egyforma tempóban, szinte nem is futnak már, de röpülnek. Pompás a rohanás az ismeretlenbe, az örök tavasz felé!... ... Rohannak kanyargó völgy mentén. A hegyek tetejét várromok koronázzák, gyönyörű látvány a hatványozott holdfényben. Szegényes falvakon át száguldanak, friss hó szikrázik a kerekek alatt, egyre mélyebb, amint fölfelé haladnak a szeszélyes folyású uj folyam mentén. Aztán hegyre érnek, onnan lefelé száguld a kocsi, élesen jobbra kanyarodva. Megint más völgy. Enyhébb. A hó elmaradozik és baloldalt a hegyeket arany glória övezi. A felkelő nap. — Hová megyünk? —• riad a kérdés Éva ajkán, de nem jön rá válasz, Goldhand csak falja a kilométereket. öklével üti a hátát: — Hová visz engem? —• Nem tudom — jön tompán a válasz. — El! El az emberek közül. Nem tudnék még egy halott szemébe nézni... ... Már fönt van a nap. Csinos városkán rohannak át, a hegyoldalon áll a gótstilü ódon templom. Nincs megállás, hiszen itt is emberek laktak. Uj folyó völgye. Jobbra megint várrom egy éles szikla tetején, mint egy sasfészek... ... Erdőkön át visz az út. Tarka már, a tölgyek rozsdabarna szinét a nyirfa üde zöldje teszi változatossá, de halotti csend benne. Nincs, aki dallal üdvözölje a tavaszi reggelt, megnémult a kis madarak nótás torka. Megint egy város. Gyárkéményei mint kiszívott pipaszárak merednek az égnek, de nem füstölnek. Állanak a munkatermek, de bennük nem dobog az élet ritmusa, kihalt az utca, nincs, aki munkába siessen... ... Rohannak. Megint erdős vidék következik. Lejtőn rohannak lefelé, de ahogy megszűnik a meredek, lassúdni kezd a gép. Üteme szabálytalan, mint egy beteg 101