Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Szalatnai Rezső: Pozsony

A Prímáspalotánál merengj el egy kissé, a Túkörteremben hallgattad Móricz Zsigmondot, amikor Adyról beszélt. S itt léptél fel magad is először a pozsonyi közönség előtt. Ó, karcsú zöld és sárga Mihály-torony, ó, remek városháza, a bölcs latin felirattal, és te. Szentháromságtemplom, te gubbasztó öreg, ti szóltatok hóban és szélben a diákhoz, hogy ne siessen olyan nagyon, az élet és a munka nemcsak rajongás, de magatartás is. Szólj a Dunához, mely ma úgy folyik itt, mint Ady verseiben, de a két part kölcsönösen elhidegült egymástól. Nincs propeller, Reviczky fája odaát didereg. És eljő az este, és eszedbejut, hogy e városhoz köt minden szerelmi emlék, mely átfűzi a történelmet, mint valami finom színes fonál. Egy hallgatag ajkú, finom mosolyú leányfej rajzolódik át a házakon, mintha filmen néznéd lágy muzsika közben az átverődő emlékképet. Állj meg egy szóra, rohanó Duna, boldogtalan öngyilkosaiddal: ragyogj fel egy percre csonkaságodban, nyugodt, örök vár, ott a hegyen, hol az Árpádok óta mindig magyar katona állt őrt a Nyugati Kapuban. Mindenkinél inkább tudjuk, hogy Európában élünk, s európai módon szeretnénk élni. Nem kápráztatunk, nincs pátoszunk, csak a hűségünk ép. Az ember ma úgy él ebben a városban, mint a színész két fellépés között egy hosszú szünetben. De most itt a karácsony. Az ember szíve rászáll a zöld fára, mint a szegény varjú odakint a havas fenyőfára. Ó, fenyőfa! Eljött hozzánk az erdő, városi emberek közé, a szabadság, függetlenség, az örök élet zöldje és ízessége. Nyúljunk ki utána mindnyájan, s míg meggyújtjuk az első gyertyát, sóhajtsuk el ezt a szót a pozsonyi félhomályba: Béke. 1939 21