Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Krúdy Gyula: A tékozló fiú
főznek úgy, mintha titokban a királyt várnák, aki a környékbeli erdőségekben, álruhában vadászik: az itt található szamorodni és szépleány, életgazdag húsleves és illatos pecsenye még abból a korszakból való, midőn mindenszentek napján bezárták a kapukat, begyújtottak az öles kemencébe, és a polgár elkezdte téli pihenését és bőséges táplálkozását. A régimódi utazó, aki szánon vagy kocsin tette meg az utat, és pihenőt tartott volt, részint, mert érdemes volt, részint, mert a fuvaros lovai úgysem mentek tovább, harmadszor, mert az utasembernek bőven kell táplálkozni, Freyernél még hörpinthet egyet a régi, mesemondó fuvarosok és a csöndes kedvű, mélázó utazók emlékére. Ah, valamikor ezen a tájon el lehetett felejteni a leggyilkosabb nőket is, akik végleg halottnak vélték a megkésett férfiút. A mohaszakállas vendégfogadók, barátságos emberek, szelíden adakozó nők, akik fenyvesrigó módjára halkították a hangjukat, az andalgó tornyok, városkapuk maradványai, az ifjúság románcaira emlékeztető ablakok, a szélben libegő lámpások, a meleg, átfűtött házakban eső hangtalan alvások, alkonyati zenélések és a reggeli ködön messzi földről jövő vándornapsugár: ezek mind úgy gyógyítottak, mint a boszorkánymester patikája. De most gyerünk a szomorú városból, a vakmerő szemű lányok, elkeseredett asszonyok, félig-férfi, félig-öreg emberek városából, a háború sújtotta felvidékről, ahol a régi víg dolgok helyett arról beszél az asztaltársaság, hogy lesz-e szenük télire, hol vesznek csizmát, bundát, akinek nincs. Toronyzene szól Luther Márton emlékére, kevesen hallgatják a trombitálást. A középkorban is zenével vigasztalták a királyok a háborúszenvedte polgárokat. Most még egy lányt se lehetne elszöktetni a városból, mert rossz a közlekedés. — Isten önnel, Freyerné asszony. Majd visszajövünk, ha újra dió- és kalácsszaga lesz a városnak, a hó piros a sertések vérétől, és a lutheránus nők arca hasonlítani fog Szűz Máriához. Arra megyünk, amerre a zordon, keselyűszakállú, saskedvű lovagok, fel, a hegyek közé, ahol nem panaszkodik minden kő a lábunk alatt, hogy miért nem lettünk városi tanácsosok a felvidéken. A fenyők, amelyek megmaradtak a harmadévi ciklonból (amely leberetvált a a Tátra évszázados szakállát, mint egy varázsló), sohasem mondják, hogy háború van Magyarországon. A hegyek pipázgatnak, mintha már különb dolgokat is láttak volna. Az országutak már elfelejtették, hogy ágyúkat vonszoltak rajtuk, hogy szinte nyögtek belé. A bárányok, tehenek, fehér libák ugyanazt teszik, mint máskor, midőn 37
