Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Krúdy Gyula: A tékozló fiú

beköszönt a novemberi eső. Lehajtják a fejüket, és csendesen fáznak. És maga a halhatatlan ősz, a hegyvidék emlékezetes farsangja, amikor minden a legszebb ruhájában jelenik meg a természet körmenetében, ő sem igen veszi tudomásul, hogy az emberek megint bélpoklosok lettek, mint századokkal ezelőtt. Csodálatos az esős estve, amely olyan végzetesen áll elibénk, mint a gyóntatószék vagy a szomorú betegség. Vajon mi történik ilyenkor a köd függönye mögött az embertelen tájakon, pásztortűz nélküli fennsíkokon és titokteljes erdőségekben? Vajon szenvednek a szakállas fák is a lelkiismeretes magánytól, a kísértetiesen közelgő holdfénytől, a spleenes estétől, a lázas lefekvéstől, a reménytelen óráktól? Vajon örülnek, hogy egy órára, egy éjszakára távol vannak az emberektől, bekötözhetik a sebeket, átgondolhatják a múltat, gyógyíthatják fájdalmaikat csendes lemondással, köhögésüket forró teával és fázékonyságukat puha állatbőrökkel? Az éj oly csöndes, mint a sír; ugyanilyen kedvvel és elszántsággal lehetne feküdni hatlábnyira az avar alatt, ugyanúgy nem történne semmi körülöttünk, mint a fából épített házban, ahol mindenki korán nyugovóra tér. Az őszi eső dolgozik fáradhatatlanul, mint egy bolond malom. Hangoskodik, mint az érverés — talán egy bandérium nő lett hozzá hűtelen életében? Majd elhalkul, mint az öregedő ember legyintése, aki pókhálós szemével többé nem azzal a gondolattal vizsgálja az ágy mellett heverő csizmaszárakat, hogy az tetszeni fog Mici kisasszonynak, hanem azzal a gonddal, vajon kiálljae az idő viszontagságait? Hull az eső, mint a temetőn. Távoli Pesten most lépnek ki a színház kapuján hermelines, izzadt nyakszirtű nők. itt az erdőn átvágtat egy nagy ásítás, az ősz már unja magát egyedülvalóságában, hívogatja kis fehér csizmás pajtásait a hegyekről, így kellett volna mindig eltölteni az estéimet. A nappal — nyílt sisakos novemberi napfény — azt mondja, hogy kár volt egyetlenegyszer is a városba menni, ahol az álöltözetű emberek járnak. Ott kellett volna maradni, ahol a hegyipatak habot ver a maga mulatságára, mint egy szűzleány danolgat az erdőn. Ahol piros meg kék a kő, a pisztráng hercegi ruhában surran tova, senki sem törődik az út céljával, a kanyarodónál következő élményekkel. A megritkult sárga fa az égre rajzolódik, mint egy csipkelegyező. A patak partján megannyi színes gondolatú és ruházatú fák álldogálnak, akik kiszöktek ide vágyaiknál fogva az erdő sötétzöld mindennapiságából, és itt legkorábban érte őket a hervasztó szél, de a napfény is. Már a nevüket sem tudom, hisz régen volt hozzájuk szerencsém. A sárgák, a pirosak, a kékek, az aprólevelűek, a nyúlánkak, a törpék mind kiválóbbak a 38