Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Schöpflin Aladár: A Felvidék a magyar irodalomban

ban jóformán csak a Felvidéken virágzott. A derék Tinódi Sebestyén dunántúli ember volt ugyan, s fiatalkorát ott élte, de Kassán szerzett későbbi éveiben házat, ott nyomatta ki verses krónikáit, s oda tért vissza országszerte való bolyongásaiból. Csak meghalni ment haza Dunántúlra. A Felvidék tehát szent földje a magyar irodalomnak és általában a műveltségnek: fenntartotta a szellem folytonosságát, amely a törökdúlta vidékeken megszakadt. Tudósok éltek itt, akik akár magyar származásúak voltak, akár nem, magyar lelkeket termékenyítettek meg eszmékkel, és mint a nagy Bél Mátyás, a magyar múlt emlékeit, a magyar műveltség hagyományait kutatták írásaikban. A nemzeti eszme XVIII. század végi ébredése előtt a származás vagy faj nem jelentett döntő különbséget a szellem emberei között, a nyelv sem, hiszen a tudomány nyelve a latin volt. De összekapcsolta őket a közös haza, Magyarország, és a beletartozás öntudata. Magyarok, szlovákok, németek között csak különbségek voltak, nem ellentétek. A városi iskolákban együtt ültek a padokban, együtt tanulták meg latin nyelven az akkori műveltség elemeit, együtt csinálták mulatságaikat, és egymással versenyezve sóhajtoztak a csinos polgárlányok vasrácsos ablakai előtt. Felnőve pedig együtt harcoltak Rákóczi és Thököly zászlói alatt. Lehetetlen tehát, hogy ki ne fejlődött légyen bennük egy közös felvidéki szellem, amely faji és vallási különbségeken túl közös életérzést jelentett. Aligha túlzás azt hinni, hogy a felvidéki magyar, ha a nyelvi nehézség valamelyik fél részéről áthidalódott, több lelki közösséget érzett a szepesi némettel, mint az alföldi magyarral. A három nép szellemi rokonsága általában megvolt még a világháborút megelőző időkben is. Ismeretes, hogy valamirevaló felvidéki ember mind tudott mind a három nyelven, és egymás közt szórakozásaikban, a fehér asztal mellett felváltva hangzott a magyar, szlovák, német szó. Az alapja a társalgásnak többnyire a magyar volt, de bizonyos tréfákat, anekdotákat, szólásokat mindig szlovákul vagy németül mondtak. A három nép fiai között rendezve volt a számla, valamennyien kaptak egymástól, de adtak is egymásnak. * Ami az irodalmat illeti, a három együttélő nép közül csak a magyarnak volt saját irodalma. A szlovákok irodalma csak későn, a XVIII. század vége felé kezdett fejledezni, addig jóformán csak vallási és népköltészetük volt. (Ez azonban gazdag termése egy dalos népnek.) A németek a nagynémet irodalmon éldegéltek, azt ismerték, ami belőle hozzájuk 133