Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Szitnyai Zoltán: Utazás egy régi városba

életet... Bocsássa meg ezt a kitérést, ezt a személyes lírát, de kissé meg kellett állapodnom annál a helynél, ahol közel tizennyolc esztendőt töltöttem el. És most menjünk tovább, tovább a középkorba, mert ott vagyunk mindaddig, míg el nem hagytuk a várost. Ahol valamikor a Sztankaypatika volt (én már csak ezen a néven emlékszem rá), balra kanyarodik az autó a Hegybányai út felé. Gyorsan halad, és nem állhatunk meg minden kő előtt, bár minden kőről érdekes történeteket lehetne mondani. A kanyar szélén jobbról látni fog egy fatornyot a keresztbe tett kalapács és csákány ős bányászjelvényével a tetején. Toronyablakában két zsinegre erősített deszkalap lóg le. Ez a Klopacska, magyarul kopogónak lehetne nevezni, de ez nem jó szó, csak a Klopacska jó, ahogy a szegény tót bányászok nevezték el évszázadok előtt. Őket verte fel éjsötétben hajnali álmukból a fakalapács ijesztő hangja, előbb lassan, aztán mind sűrűbb ütemben csattogtatva a deszkalapot. Ébredj, hanckó, kis mécsesed fényénél ereszkedj a bányák mélyébe, kincset keresni a föld alól, míg a föld felszínén tovább alusznak más, boldog álmodók! A Klopacska-kopogás a világ legfájdítóbb hangjele, síron túli dobogás, tompa és mégis átható hangja olyan, mintha élve eltemetett ember döngetné fakoporsóját a föld alatt. Kisfiú koromban, ha nagy néha fölriasztott hangja, rémülettel menekültem a fülemre gyömöszölt párnák tömege alá. Az asszonyon kis borzongás suhant át, a férfi tovább beszélt: — Igen, ez volt a selmeci bányászok ébresztője. Talán nincs nehezebb élet, mint a bányászé, sokan közülük úgy öregedtek meg, hogy tizenkét órai kemény munkában, az egy vasárnap kivételével, nem is látták Istennek éltető napját. És mégis ezeknek az igaz, mélyen vallásos és szelíd lelkű embereknek egyetlen rátartiságuk az volt, hogy bányászoknak szúlettek. Selmecbánya ma már az egyetlen hely, ahol a bányásznak mindennapos viselete még a bányászegyenruha, ahol maga a nép ragaszkodik rabszolgasorban töltött múltjának ehhez a külső emlékéhez. A selmeci bányász hol hősködő hanckó (ez volt szeretettel alkalmazott gúnynevúk), máskor meg igazi hős, aki félelem nélkül ereszkedik le a bányák ezerméteres, halálveszedelmet rejtegető mélységeibe. Néha olyan szeretetreméltóan együgyű, aminőnek Mikszáth is megrajzolta évődő humorával, máskor ősi alkotóerő bölcsessége sugárzik belőlük. Hiszen ezek a szegény hanckók építették fel Selmecet. Szép templomai, monumentális szobrai, számos középülete túlnyomórészt az ő adományfilléreikből létesült, és az ő véres verejtékkel járó munkájuk véste a selmeci bércek alá a világnak egyik leghosszabb földalatti járatát, a 129