Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Szitnyai Zoltán: Utazás egy régi városba

II. József-tárnát. Aki ezt a népet ismeri, az meg is szereti, ez a nép becsületes, jó és szorgalmas, hagyományainak világában él végtelen egyszerűséggel, s szenvedésekkel teli életét a szelíd humor öngúnyával hinti tele. Kérem, ha velük lesz, ha talán beszél közülük eggyel, adja át nekik távolból küldött forró üdvözletemet. Rajongva nézett messzire, aztán elkomorodva folytatta: — Nem is hiszi, mennyire irigylem azért a fölséges látványért, amivel a természet készülődik a maga fogadtatására a városon túl. Még néhány száz méternyi út, két temető között a Frammpergi-templom, aztán átbújnak az öreg, kéttornyú városkapun. Vége a középkornak. Sík útra ér az autó, ahol jegenyeóriások állnak őrt a hegyoldalba vésett, kanyargós Hegybányai út szélén. Balról mélység, jobbról szinte súrolják a földet. Itt már érzi a fenyőerdők illatát. Egy útkanyarnál bádogKrisztust fog látni, tovább egy kimúlt akna tátongó sebhelyét, aztán egy egész hegyoldalt, mely a föld mélyéből évszázadok alatt kihordott salakból rakódott össze. A Szentháromság-hegy lankáján, a zöld pázsitra ejtett vércseppként felvillan a puskaporos torony piros tetőzete. Ha innen visszanéz a város felé, azt oly közelinek fogja látni a völgy ölében, mintha csak a két karját kellene kinyújtania, hogy ölébe emelhesse a tornyokat, a csip-csup házakat, a görbe utcákat és szűk térségeket. Mintha Lilliput országra nézne vissza. A júliusi égbolt hatalmas úvegbúraként borul a táj fölé, alatta Tanagra-képként emberhangyák és járművek lassú mozgása. De most nézzen ismét előre! Gyönyörű és felejthetetlen látvány közeledik. Hirtelen és váratlanul egy újabb völgy légtengerén túl, méltóságos terebéllyel, sötétszürke sziklahomlokával felbukkan a Szitnya. Ahol a Bal ássák vára állt valamikor. Homlokán úgy csillog a reggeli nap fényében a gloriett, mint egy ezústkorona. Még egy feszület az útkanyarnál, aztán egy parányi kápolna, amit jámbor bányamunkás tervezett és épített fel egymaga. Rozoga, kis híd deszkáin dübörögnek át keskeny árok fölött, és nekifutnak a hegynek. Be a fenyőerdőbe, a fenyőillat özönébe. Elhullott gallyak reccsennek a kapaszkodó kerekek alatt. Itt be kell hunyni a szemet, itt csak lélegezni szabad. Mire ismét felnéz, már a hegytetőre értek. Nyolcszáz méter a tenger színe fölött. Mély csönd, csak a lombok közt bolyongó levegő örök búgását hallani. A kocsi megáll egy vidám, fehér arcú épúlet előtt. Itt vagyunk, ez a Rózsa szálló. És most legyen nagyon kedves, mert maga a tulajdonos, Bogya bácsi tipeg ki az épúlet kapuján. Azt mondja: „Isten hozta." Úgy mondja, mintha már régen ismernék egymást. Valamikor ő nyújtotta át apámnak a frissen csapolt sört. Istenem, 130