Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Cs. Szabó László: Kárpát kebelében

hegyet, a pókhálós fenyvest, a pattogó, csupasz sziklát s a forró erdei tisztást, ahová a medvék lejárnak málnát lopni. A szökevény folyók után leghamarabb gyermekkori bizalmasom, Dörmögő Dömötör jutott az eszembe. Menyasszonyom nemrég ismét elolvasta a kalandjait s most figyelmeztet, hogy ne tartsam afféle erdőkerülőnek: a Tátra, Mátra, Fátra örökös ura ő. Ez a futó emlékeztetés valóságos csodát művel; a gyerekkori szörny Rip van Winkle tragikus gyorsaságával huszonöt év tapasztalatához s kiábrándult szemléletéhez öregszik. Az ember haláláig csonka felnőtt, csak a múlt elenyésző részét alakítja a kiforrott ismeretekhez, a gyerekkori emlék-dzsungel hatalmas területeken tovább burjánzik, s a felnőtt tudomány között tovább őrzi a mesét, a hiedelmet, az első bábeli benyomást. Huszonöt évi gyanútlan szunnyadás után Dörmögő Dömötör hirtelen a férfitudat reflektorába lép, s a kíméletlen fénytől egyszeriben politikai jellemmé öregszik. Csak most veszem észre, hogy gyermekkori bizalmasom elmagyarosodott szlovák nemes, dühös kuruc, a képviselőház folyosópamlagán Thaly Kálmán mellett üldögél, s a pecsovicsok még sohasem vették rá, hogy szemet hunyjon a sérelmeknek. „Máramaros non coronat", dörmögi ilyenkor jókedvűen, de eltökélve. „Itt a mancsom, nem disznóláb", mondja máskor, de ehhez a mancshoz nemcsak karmok illenek, hanem a pipázó nemes pogány bibliája, az öreg Horatius is. Ő is a régi magyar eszme egyik tünete, akárcsak a szlovák kurucdal vagy azok a rutén jobbágyivadékok, akiket apáról fiúra Thököly Imrének és Rákóczi Ferencnek hívtak. Szemközt a kapuval, háttal a templomnak s arccal Magyarország felé egy katonatiszt szobra áll: Štefánik, naturalizált francia csillagász s az országszervező triász egyik tagja. Dörmögő Dömötört rég eltemettük, a rutén parasztok is letették történelmi nevüket. Ez a szobor egy új kor, új helyzet jelképe, nézzünk a szemébe. Az utas tapintatlanságnak s kegyetlenségnek tartaná, ha az itt élő magyarság ügyeihez szólna. Nem eléggé sorsosztályosa s nem eléggé idegen tőle. Eddig is beérte a halottak eleven szellemével, ők szívesen leereszkedtek hozzá, az élők komoly és nehéz útjából tehát félreáll. De úgy érzi, hogy idegen utasok helyett bevett szokása alapján a másik népről szabadon szólhat, ha kizárólag erkölcsi létük érdekli. Ezt a szokásjogot a tizennyolcadik század enciklopédistáitól örökölte. Két államfenntartó eszme, két küldetéstudat találkozott a Tátra alján, az egyik hódít, a másik védekezik, de ez a kétféle magatartás pusztán politikai helyzetük függvénye. Vizsgáljuk meg inkább a két misszióstudat belső erejét. 104