Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - IV. Apácai Cseri János

Apácainak az a sors jutott osztályrészül, hogy elfelejtették, könyvei majdnem elkallódtak és hírét, nevét csak a mult század vége felé elevenítették fel, rámutatván arra, hogy „Apácai, midőn még csak pályájára készült, már egy sajátságos, méhében nagy átalakulások magvát hordó mozgalom közepén találta -magát, amelynek tapasztalatai aztán arra voltak hivatva, hogy a későbbi külföldi tapasztalatok és tanulmányok által megtermékenyítve, elméjében egy pedagógiai reformátor eszméivé és rendszerévé finomodjanak és jegecesedjenek." (Stromp: A. Cs. J. mint pedagógus.) Apácai példája örök korszerűségre int, reformátori lánglelke haladásra kötelez. 3. Etikai nacionalizmus. „Apácai nacionalizmusát etikai nacionalizmusnak nevezhetjük, mert lényegileg nem a jó és rossz nemzeti tulajdonságok indokolatlan magasztalásában állott, hanem abban, hogy nemzetét kizárólagosan azokban a jó tulajdonságaiban szerette, amelyeknek érvényesítése és kitermelése által nemzete az emberiség egyetemén belül értékessé válhatik." (Tavaszy Sándor.) A hurrá-nacionalizmusnak az a legteljesebb ellentéte. Nemzeti érzésünk semmivel sem nyer kevesebb istápot olvasván Apácai munkáit, mint ha a török hódoltság várvédő hőseiről vagy 48-as szabadságharcunk félisteneiről olvasunk. Feltámad bennünk a remény, hogy nemzetünk, népünk valamire hivatott ebben a világban, viszont nem védekezhetünk a mélabús érzéssel szemben, mely lelkünkre ereszkedik, mikor látnunk kell, hogyan „pusztul el időnek előtte egy komoly munkától és lelkes törekvéstől áthatott nemes élet, agyonkínozva azon fájdalmas gondolattól, hogy saját faja nem tudta megérteni a magyar nemzeti kultúra megteremtésére irányuló önzetlen igyekezetét." (Neményi.) Apácai sorsa, életpályája nagyszerű útmutatónk marad és ha hozzávesszük és átgondoljuk Erdélyi Jánosnak, a magyarországi bölcsészet kutatójának két igen fontos megállapítását, akkor a csehszlovákiai magyar pedagógusoknak útja nyílegyenesen megszabott. Erdélyi Jánosnál olvashatjuk: „Bírnunk kellett szükségkép az európai élet feltételeit. Bírtuk a nyelvet, mely nemzetül ismertetett el.. . és megszereztük a vallást, mely európaivá tett. . . Keleti hallgatagságából a szószaporító Európába lépett nép voltunk." Ha tehát a nyelvünk volt az, mely Európa nemzetei sorában helyet biztosított nekünk, akkor nem lehet sürgősebb feladatunk, mint a nyelvünk őrzése, fejlesztése, gazdagítása, véreinknek a tanítása, tehát tudásunknak a közlése a ránkbízott ifjúsággal. Apácainál megtaláljuk az egész rendszert és módszert, melyet követnünk kell, ha azt akarjuk, hogy hallgatagságunk miatt le ne maradjunk a szószaporító Európában. A tanult dolgoknak helyes továbbadásában, a tanításban látja legfőbb feladatunkat. Enciklopédiájában olvassuk: „Ha az alkalmatosság magával hozza és kitelik tőled, tanító légy inkább, hogy sem hallgató; mert sokan vannak, akik tanulásban foglalatoskodván megöregednek, de azért nem alkalmasak arra, hogy másokat szóval vagy írással tanítanának." „Ha azon egy dolgot tízszer eltanítod, többet tanulsz, mint ha sok időkig fonnyasztottad volna magad az otthonolvasással." 58