Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])
6. A magyar tankerületek és tanítóik - XII. A magyar tanítóság tömegéletrajza
telen az az aggodalom, miszerint a területi szakadással megszakad a kontinuitás szellemi téren is a magyar kultúra mezőin s Szlovenszkón bekövetkezik ezen kultúrjavak lassú sorvadása s biztos elmúlása. Szavaimat igazságosan ítélő s tiszta judiciummal rendelkező szlovenszkói magyar ember előtt, azt hiszem, elég meggyőzően igazolták az elmúlt tizenöt esztendő szlovenszkói magyar kul túr eseményei. Szívesen vezettem el 1923-ban a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesület küldöttségét az iskolaügyi referens úrhoz, ahol az urak a szlovenszkói magyar tanítói karnak azt a kérelmét tolmácsolták, hogy a szlovenszkói központi iskolai hivatal engedje meg a szlovenszkói magyartannyelvű iskolákban a Petőfi-centennárium megünneplését. Nemcsak vezettem a deputációt, de kérelmét szívesen tolmácsoltam a kormányelőadó úr előtt, aki megértéssel tüstént megadta az engedélyt, hogy a zseniális költő emléke Szlovenszkó magyar iskoláiban méltóképpen megünnepeltessék. Tudvalévő, hogy a volt magyar rezsim a tanítóságot anyagiak tekintetében igen mostohán jutalmazta s munkájának fontosságát így lebecsülte. Köztársaságunk, mint demokratikus kultúrállam, mindjárt létezésének hajnalán a tanító államépítő és embernevelő munkájába vetette minden bizodalmát s ezt nem koldusbérrel, hanem tisztességes javadalmazással óhajtotta honorálni nemzeti és felekezeti hovatartozás tekintetbevétele nélkül. Nem áltattam magam hiú reményekkel, mikor biztosítottam magyar tanító testvéreim et, hogy munkájuk honorálásának kérdésében is bekövetkezik nálunk régi vágyaiknak teljesülése.' Az idézett sorokból két dolog tűnik ki határozottan és pedig, hogy a magyar tanító nem tagadta meg nemzeti öntudatát, hanem annak szolgálatában kérte a Petőfi-centennárium megünneplésére az engedélyt és hogy ezt az engedélyt meg is kapta a demokratikus államrend alapelveihez illően. És azóta is áldozhatunk akadálytalanul a nemzeti múlt nagy alakjai emlékének. A magyar tanító megmaradt magyarnak a 15 év alatt. Változott-e a helyzete anyagi téren? És ha változott, mit jelentett részünkre ez a változás? Kégly Rózsa, helem bai kartársunk levelének néhány sorával felelek a kérdésekre. 35 évi tapasztalatai alapján írta a sorokat: „Régen, mikor a tanító igen szerény anyagi viszonyok között élt, bizony a társadalomnak szerény és megalázott tagja volt. Könnyen ítélt a közvélemény, a kopott külsőt nézte, pedig alatta sokszor igen nemes és önfeláldozó lélek rejtőzött. Sok-sok éjt-napot fáradt mind a község, mind a tanulók jó voltáért. Ő maga volt az utolsó. Kevéssel beérte. De ha kellett, úgy a kultúráért áldozni is tudott. Azok az ügynökök tudnák ezt igazolni, kik könyvet, harmónium ot, képeket, szobrokat adtak el részletre és minden faluban a tanítót is felkeresték. Az előfizetők zömét a tanítók képezték. Hány földesurat ismertem, ki a tanítóról csak kézlegyintéssel beszélt, de a kalendáriumon kívül más könyv nem volt nála, azaz hogy volt imakönyv is, ami apáról fiúra, anyáról leányra öröklődött. A tanítótól kértek kölcsön könyvet, mert az unalmas téli estéken olvastak is. És a tanító adott. Örült, hogy művelődik a nép. Mikor Veszprém megyébe kerültem, igen nagy port vert fel egy tanító megtévelyedése. Ugyanis az egyik grófi parkban gyönyörű délszaki virágok voltak. És ebből a tanító pár darabot elvitt haza, persze a gróf engedélye nélkül, titokban, éjjel. Könnyű volt a tettest kinyomozni, mert jól tudták, a tanító szerény fizetéséből ilyen dísz virágra nem telik. Ö meg csak gyönyörködni akart a szép virágban, nem rejtette el, hanem szoba ablakába tette. Mikor felfedezték tettét, nagyon megijedt és elment a grófhoz 293
