Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

5. A tanítói munka - I. Bíró Béla: A magyar tanító az egyesületi életben

A másik cél a saját fajunk, a kisebbségi sorsban élő magyarság iránti szeretet. Akinek szivében ez nem vert erős gyökeret, amit igazi fajszeretetnek nevezek, abban az igazi tanítói hivatás közszelleme sem fog gyökeret verni. Ámde a faj vagy nemzet iránti igaz szeretet nem áll pusztán a mult föltétlen dicséretéből, magasztalásából, hanem a nemzet hosszú életének folyamán történt események bölcs egybevetéséből, hogy a múltból helyes következtetést lehessen vonni a jelenre és jövőre nézve. Aki a faját szereti, szereti az államalkotó nemzet minden egyes tagját, aki szeretetre érdemes és a szabad köztársaság keretében szívesen szövetkezik vele az üdvös és közös célok elérésére. íme, egyesületi életünk másik célja! Tagadhatatlan tény, hogy a magyar tanítóság demokratikus, önfeláldozó, kultúrális munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett az állam társadalmi konszolidációja terén, mit az államhatalomnak sohasem szabad elfelejtenie. A tanítóság ezért sohasem jutalmat, csak elismerést kért. Sőt az önmegtagadás erényét követi ma is, amikor az anyagi jólét nem-igen egyforma mértékkel mért igazsága mellett nem feledkezik meg kari érdekeinek erkölcsi és hivatala tekintélyének szellemi ügyeiről, amikor nem kizárólag az anyagi érdek, hanem a fennkölt hivatásával kapcsolatos szellemi igény kielégítése iránti vágya is tömöríti a szervezkedésre. Főtörekvése, hogy a hivatásszeretet függetlenebb jogkört és felelősségesebb működésteret kapjon az iskola adminisztrációjában. Távol legyen a gondolat, hogy ezzel a törvényben biztosított felsőbb iskolai egyházi és állami felügyelet ellen emelne szót. A tanítóság az eddig szerzett jogok tiszteletben tartásával e téren másoktól sem kívánja a jogfeladást. Félreértenek minket, akik azt hiszik, hogy mi a felügyeletnél kiili szabad iskola hívei vagyunk. Célunk nem a vezérlő vágy, hanem a jól felszerelt és okszerűen adminisztrált iskola. Ez pedig csak örvendetes verseny ez irányban. Az egyház és állam vezérlő, ellenőrző és támogató beavatkozását üdvösnek tartjuk, mert ez mindig serkentette a kezdeményezést. De másfelől tapasztaljuk, hogy miként a nép, az egyház, a község, éppen úgy a tanítóság is közömbössé válhatik a népnevelés e fontos ügye iránt, ha az iskola igazgatásában és továbbfejlesztésében nincs működési tere. Az iskolai reformokkal és a tanítóképzés színvonalának emelésével a tanítóság önálló és felelősséges munkaterét is szélesbíteni kell, mert minden ezzel ellenkező irány a tanítói tekintély és pálya értékelésének rovására megy. Szóval egyesítve a tényezőket: a család, a község, a nép, a felekezet, az állam mind befolyhatnak az iskolaügyre, de csak olyan törvényekkel, melyek a legfontosabb második tényezőről, a tanító önálló hivatásáról meg nem feledkeznek. A tanítóság szellemi igényeinek ezen vágyát a helyes egyesületi élet oldhatja meg, mely tanítói tömörülésünknek szintén egyik célja. Az egységes köztársasági népoktatás nagy rendszerének egybeállítását nem a középiskolákon és a felsőbb szakiskolákon kell megkezdeni, hanem a népiskolán, hogy a népiskola minden hivatásnak, minden élethelyzetnek szükséges alapja legyen. Tévedés azt hinni, hogy csak a rideg reális tudás, a pénzértékkel mérhető haszon lehet azon elv, mely biztosítja a jövőt. Végzetes hiba lenne az érzelmi nevelést másodrendű feladatnak tekinteni, mellyel a velünkszületett nemes ideák és érzelmek is elvesznek s lelkünk megszűnik a nagy tettek, hősi önfeláldozás forrása lenni. Szerintünk valláserkölcsi — és nemzeti alapon álló szociális gyakorlati irányt követő demokratikus köztársasági népiskolákra van szükségünk, ha a kor irányának megfelelően akarjuk a népoktatást is az élet számára reformálni. Ezt azonban túlzsúfolt és osztatlan iskolától követelni nem lehet. 178