Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

3. Az iskola és a demokrácia - I. Az iskolai szellem megújhodása

lanságát fékezze, elnyomja. Ebben a küzdelemben a test gonoszsága ellen mind a tanító, mind a tanuló idegzete túlfeszűl, majd kimerül. Egyszerűbb dolog, ha tekintetbe vesszük, hogy „ép testű gyerekek nyugtalanok". Ehhez mindjárt másik axiómának vehetjük Ottó Ernst megállapítását: „a foglalkoztatott gyerek mindig illedelmes". Hogyan foglalkoztassuk a gyerekeket? Furcsa kérdés, hiszen pontosan előírt a tananyag, megszabott az idő, mely alatt a tananyag elsajátításáról gondoskodni kell. A tananyagnak, a közlés ütemének és az elsajátítás idejének kimértsége az az alapvető hiba, melyet Dewey a dualisztikus szellemű iskolának szemére vet. Az ilyen iskolában minden a hallgatásra, a figyelésre, a hallott és olvasott dolgok, ismeretek felmondására szorítkozik. Formális eredményeket hajszolt a tanító és ha minden fáradozása ellenére a tanulók hanyagsága nőttön nőtt, akkor a felelősséget a tanulók nyakába tolták, figyelmetlenségük és fegyelmezetlenségük miatt panaszkodtak és a régi módszerekhez még csökönyösebben ragaszkodtak. A tanítók panasza nem volt egészen alaptalan, mert a legtöbb tanuló szinte ösztönösen reagál az iskola szellemében rejtőző ellenmondásokra olyképpen, hogy nem is bajlódik avval, hogy az iskola követelményeinek megfeleljen, hanem megelégszik avval, ha azt a látszatot kelti a tanítója előtt, hogy megfelel a követelményeknek. A tanuló nem a tárgyak iránt érdeklődik, hanem azt lesi, hogy a tanító szájaíze szerint feleljen, viselkedjen, szóval az eredményes alakoskodás a legfőbb gondja. A tanító pedig csak halmozza az ismereteket, hogy a feleltetés és ismétlés alkalmával legyen mit ismételtetni. A begyakorlásra fekteti oktató munkája súlypontját. Dewey az ilyenfajta oktatást a lóidomítással tartja egyenértékűnek, a tanítót pedig ügyes lóidomítónak tiszteli. A lovat valóban csak idomítani lehet, de nem nevelni, mert munkája iránt egyáltalán nem érdeklődik, az abrak érdekli legfeljebb. Az embert azonban az érdeklődése nevelhetövé teszi. Az érdeklődés felkeltésében az empirizmus a szemléltetés módszerével enyhítette a szavak szimbolikájának túltengő hatalmát, de nem jelentett átfogó és lényegbevágó reformot. Nem állhatunk meg tehát a jól-rosszúl alkalmazott szemléltetés módszerénél. Képek, múzeumi tárgyak, kísérletező szerszámok, könyvek nem elegendők ma a tanulók teljes értékű foglalkoztatására. Az öntevékenység, önkéntesség (spontaneitás) követelése kiszorítja a régi alapot, mely reaktivitást jelentett, idegen vezetés alatt megnyilvánuló tevékenységet. A spontaneitás elve alapján hagyni kell a gyereket, hogy a maga természetének törvényszerűsége szerint fejtse ki önmagát. Önállóságát meg kell óvnunk a pedagógusok különösebb hatásától, hogy kezdeményező készsége, függetlensége a megfigyelésben, találékonysága az ítéletben, előrelátása a következmények elgondolásában és a hozzájuk való alkalmazkodásban csorbát ne szenvedjen. Öntevékenységének szabad teret kell engednünk, hogy maga a tanuló kísérletezhessen, kutathasson, nyomozhasson gondolatainak helyessége után, kitapasztalhassa, hogy a rendelkezésére álló anyaggal és eszközökkel mit csinálhat. A pedagógusra, mint felnőttre az a feladat vár, hogy tanítványai tehetségének, képességeinek megítélésében, megismerésében számoljon azzal a ténnyel, hogy nem érett szervezettel van dolga. Óvakodnia kell a szokásos romantikától, mely az éretlenség tényével olyan fogalmakat kapcsol, amelyek nem függvényei az éretlenségnek (pl. a gyermek lelki ártatlansága). A gyermeki szervezet éretlenségének figyelmen kívül hagyása okozza aztán, hogy sok, sok gyerek lesz rossz tanulóvá, hogy megundorodik a tanulástól t. i. mert 143