A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

vezet megalapítása, hanem kizárólag az, hogy a szlovenszkói irodalmi élet előfeltételeinek javítását célzó kérdéseket megbeszélje és a továbbfejlesztésre vonatkozó véleményét a magyar kisebbségi közvélemény előtt dokumentálja. Hangsúlyozza a határozat, hogy a Szentiváni Kúria az irodalom teljes szabadsága és függetlensége elvénél fogja a megbeszélés gyakorlati eredményeit a kisebbségi irodalom egészének eredményeiül tekinti és az új irodalmi helyzet előnyeiben a meg nem jelent és meg nem hívott írók is egyenlően kell, hogy részesüljenek, ürömmel veszik tudomásul a Kúrián megjelent írók, hogy a Kazinczy Társaság eddig helyi jelentőségű könyvkiadó-vállalatát országos jellegűvé fejleszti ki (Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet). Kívánatosnak tartják az írók, hogy a Szövetkezet propagálásába a csehszlovákiai magyarság minden rétegét vonják be, valamint fölmerült az a terv is, hogy a Szövetkezet székhelyét Prágába tegye át, ahol a magyar irodalom Szlovenszkón élő munkásai mellett a prágaiak is (a Prágai Magyar Hirlap szerkesztőségében ekkor már szép számú írógárda dolgozik), kivehessék részüket. Sürgeti az írók összejövetele, hogy a magyar tudományos kisebbségi irodalom fejlesztését intézményesen biztosítsák. Az ekkor már egyre nagyobb erővel jelentkező Sarlósok kívánságára a Szentiváni Kúria pályadíjakat tűz ki az ifjúságnak az etnográfiában és a kisebbségi szociológiában való képzésére. Vasárnapi néplapok, kiadványok és előadások terveit beszélik meg az írók és elhatározzák, hogy Prágában „Üj Munka" címmel független irodalmi folyóiratot adnak ki, amely minden befolyástól menten tisztán esztétikai alapokon igyekszik érvényre juttatni azt a határozott kritikai szellemet, amely a szlovenszkói magyar irodalmi reneszánsz érdekében föltétlenül szükséges. A Liptószentiváni Subalpina Fürdő rt. igazgatósága állal fölajánlott 3000 koronás irodalmi ösztöndíj felől úgy határoz a Kúria, hogy a díjat a jövő esztendőben összeülő kúria fogja kiadni annak a szlovenszkói írónak, aki a Kúria két ülése között a legértékesebb munkával gazdagította az irodalmat. Akkoriban mindenki azt remélte, hogy a Szentiváni Kúria amolyan erdélyi Helikon lesz, amely a különböző világnézeti, meggyőződésű írókat összefogja a magyar kisebbség és az oszthatatlan magyar kultúra szolgálatában. Igen figyelemreméltó a Kúriának ama határozata, amely a dilettánsoknak engedélyezett kíméleti időszak megszüntetését és a komoly, határozott kritikai szellemet követeli a kisebbségi irodalom megújhodása érdekében. Ez a kívánság már korábban is elhangzott; egyre sűrűbben és parancsolóbban. Maga Alapy Gyula, a legkonzervatívabb írói csoport egyik tekintélyes tagja is megállapítja fentebb idézett összefoglaló tanulmányában, hogy a kisebbségi irodalom első tíz éve inkább a termés mennyiségét bizonyítja. De ugyanakkor sietve hozzáteszi, hogy „az irodalmi élet kialakításához nem elegendő abszolút irodalmi kritika, mely a legfontosabb teendőnek a gondos szelekciót hangsúlyozza elsősorban a dilettantizmussal szemben, vigyázni kell a fürdővízre, hogy vele együtt ki ne öntsük a gyenge csecsemőt is. Kár lenne idő előtt leforrázni a zsenge irodalmi vetéseket. Inkább a jóakaratú támogatásra tegyük a hangsúlyt és az érdeklődésre, mely idővel kitermeli magából az objektív kritikát is, miután megerősítette az irodalmi élet alapjait és biztosította megmaradását". (Alapy Gyula: I. m.) Szikszay Ferenc is szeretetet, elnézést kíván a kisebbségi kritikusoktól: „A talajtörés munkáján, a magvetés gondján túlestünk, — írja 1930-ban — de még mindig szükséges, hogy a gyomláló kritika szeretettel dolgozzék, inert a kritika, mint harmadlagos jelenség, sohasem lehet magáért való. Különösen veszedelmes az „abszolút esztétikai mérték" merev és hajlíthatatlan követelésével előállani". (Sziklay Ferenc: Kisebbségi irodalom vayy kisebbségek irodalma. Erdélyi Helikon. 1930. fi.) Különösen veszedelmes a kisebbségi irodalomtól egyszeriben „européer" nívót követelni, a kisebbségi magyar élet közösségnek megvannak a maga egészen sajátos körülményei, amikből az következik, hogy „a kisegbségi sorban egyrészt nem is annyira az irodalom intenzitására, mint inkább az irodalmi élet extenzitására van szükség, másrészt, hogy ennek az irodalmi életnek sokkal inkább szüksége van két főösszetevőjének, az írótársadalomnak és a közönségnek közvetlen kontaktusára, mint másutt, ahol a fejlett, általános kullúrnívó következtében az irodalom élete nem probléma többé". (Sziklay Ferenc: I. m.) A Prágai Magyar Hirlap irodalmi melléklete, a Magyar Vasárnap (1925—26.) szerkesztésében Sziklay Ferencet ez a kritikai magatartás vezette. Igyekezett szigorúan ítélni, de mindenkor elnéző tekintettel volt a sajátos körülményekre is. Szerkesztői működése (Kazinczy Évkönyv, Lírai anthológia) mindenesetre azt bizonyítja, hogy az idősebb nemzedék tagja közül még mindig ő volt a legmegértőbb az új hangú, modern írók iránt és komolyabb kritikai szempontú irányítása révén a Kazinczy Társaság haladóbb szellemű volt, mint a pozsonyi Toldy Kör. vagy az Alapy Gyulától képviselt komáromi Jókai Egyesület. Az ú. n. második írói nemzedék (Mécs László, Győry Dezső, Darkó István, Szvatkó Pál, Tamás Mihály, stb.) szellemi irányzata eleven lendületet adott az egész kisebbségi életnek. Egyszerre két követelménnyel lépett föl: szigorú kritika és „új mentalitás" (Szvatkó elnevezése), vagy ahogy a kisebbségi irodalom harcos szelleme, Győry Dezső fogalmazta meg: „új arcú magyarság". Amíg az előző nemzedék továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz a tételhez, hogy a dilettantizmusnak komoly hivatása van a kisebbségi életben: szétvinni az irodalmat, ha fölhigítva is a kispolgári, népi körökbe, — az „újarcúak" máilejártnak tekintik a türelmi időszakot és szigort, nívót, széles horizontot követelnek az írótól. Ez az általános kívánalom sugallta a Szentiváni Kúria tanácskozásait és határozatait. Szvatkó Pál, az Üj Munka bevezetőjében eleve tiltakozik az elefántcsonttorony-meséje ellen. Szlovenszkón ez lehetetlen, nincs tradíciónk, nincs túlfinomult atmoszféránk, „s nem állunk olyan agyonkultúrált, gazdag talajon, ahol pénz és idő van a drága elefántcsonttorony flépítésére. Szlovenszkón a valósággal viaskodunk, s a forró csatában elképzelhetetlen a halálrafinomodás. A mi légkörünk szegény és szenvedő légkör. Barbár légkör. Tétlenül benne megállni nem lehet". (Szvatkó Pál: Morituri te salutant. Üj munka, Prága, 1931. 1.) A szerkesztők az új lap feladatát kritikainak és felvilágosítónak tekintik. Az új költők — különös jelenség! — maguk kiáltanak kritikus után. Nem egészséges, csak egészségesebb, — jegyzi meg egyikük elmésen — ha pandúr híjján kénytelenek vagyunk magunk is fölvenni a kritika fegyverét, egymással szemben, ami csak első segély lehet az orvos érkeztéig. Az orvos azonban nem érkezett meg. A halálraszántak fegyverzetében megjelenő Új Munka is csak az első számot éri meg, a szellem halálraítéltjeit köszöntötték az elbukott gladiátort. A túlburjánzott gaz nem tűrte az „új mentalitású" gyomlálókat, sem az „újarcú" vetőket. Az Új Munka hasábjain a második nemzedék képviselői (Szvatkó Pál, Forbát Imre, Sándor Imre, Vozári Dezső, Győry Dezső. Komlós Aladár, Szenes Erzsi, Darvas János, Xeubauer Pál, Krammer Jenő) mellett megjelentek már a harmadik, szociális eszméktől túlfűtött nemzedék írótagjai is: lirogyányi Kálmán, Horváth Ferenc és Szalatnai Rezső. Hat év lelik bele, míg ez a két nemzedék újból találkozhat a Sarló tragikus szétesése után az „Üj Szellem" harcos, eleven és nívósán szerkesztett hasábjain. — 175 —