A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Bellyei László: Beregszász

erdélyi vagyona elkobzásával és a török haragjával fenyegették, ha Lipót császárral békét merne kötni. És amikor 1685 október 4-én Thökölyt a törökök fogságba vetették, Bereg vármegyében, Munkács várában állt ellen az osztrák császári hadak ostromának Zrinyi Ilona, a magyar ügy igazságába és győzelmébe vetett rendíthetetlen hittel, míg aztán 1688. január 15-én becsületes feltételekkel a várat Caraffa császári tábornoknak át nem adta. Ebben az időben, mikor hiába várták vissza Thökölyt győzelmes seregei élén Törökországból, talán csak Beregszászon ragyogott fel a kurucok támadó hadi szerencséje. A munkácsi vár őrzői kémektől megtudták, hogy Beregszászon négy zászlóalj császári hajdú tanyázik, kik a római katolikus templom udvarán helyezkedtek el éjszakára. 1686. június 7-én délután a munkácsi várból mintegy 350 kuruc vitéz indult el Beregszász felé. Az éjszakát a közeli erdőben töltötték, majd kora hajnalban megtámadták a beregszászi templomudvaron elbarrikádozott labancokat, akik ijedtükben a templomba és a templom tornyába menekültek. Az ostrom közel három óráig tartott. A labancok közül vagy 100 elesett és 45 megsebesült. Végre fehér kendő lobogtatásával feladták a harcot. A kurucok 225 foglyot ejtettek, míg az ő veszteségük 10 halott és 18 sebesült volt. Így lett Beregszász Thököly szomorúemlékü fogsága és a munkácsi vár szorongattatása idején az egyik legszebb kuruc győzelem színhelye! A magyar nemzet harmadik nagy felkelése, a dicsőséges kuruc szabadságharc nem sokkal ezután Bereg megyéből indult ki. Míg Rákóczi Ferenc, a kurucok későbbi vezére, Lengyelországban volt, a barkaszói Kiss Albert, Thökölynek egykori hadnagya és törökországi volt kísérője és a tarpai Esze Tamás, Rákóczi jobbágya, voltak azok, akik idehaza a felkelést elindították és az első, nagyrészt szegény jobbágyokból álló kuruc csapatokat megszervezték. Valóban el lehet mondani, hogy a szó legteljesebb értelmében a magyar „nép" felkelése volt ez, a népfelkelések minden előnyével és hátrányával. Különösen kezdeteiben nem felülről intonált harci készülődés volt, hanem a nép legszélesebb rétegeinek titkos mozgalma. És amilyen mértékben a magyar népé, éppen olyan mértékben minden magyarországi nemzetiségé. Kiss Albert és Esze Tamás céltudatosan szervezték a telkelést Beregszász vidékére összpontosítva, követeket küldtek Rákóczihoz Lengyelországba és mikor az harci zászlókat küldött nekik, akkor ők ezeket a „Cum Deo pro Patria et Libertate" felírásokkal ellátott zászlókat kibontották Beregszász piacán, a római katolikus templom előtti téren. Ezt a teret, amelyen a Rákóczi-féle magyar szabadságharc zászlóit először ünnepélyesen kibontották, máig is Rákóczi-térnek nevezik. A beregiek és a beregszásziak voltak az elsők, akik nyíltan a felkelőkhöz csatlakoztak. Gróf Csákv István beregi főispán kénytelen volt előlük Szatmár megyébe menekülni. A beregszászi bíró volt az első köztisztséget viselő magyar ember, aki Kiss Alberthez és Esze Tamáshoz csatlakozott, amint ez Orosz György beregi alispánnak a főispánhoz intézett munkácsi leveléből kitűnik. Gróf Löwenburg császári tábornok 1703. június 22-én gróf Csáky István főispánhoz intézett levelében ugyancsak a beregszászi bírót említi Esze Tamás és Kiss Albert mellett, mint a felkelés harmadik vezérét és elrendeli mindhármuk elfogatását és kemény eljárás melletti vallatását. Rákóczi Ferenc a Beregszásztól mintegy 25 kilométer távolságra fekvő Tiszabecs mellett aratta első hadi győzelmét a labancok felett 1703. július 14-én. Ebben az ütközetben a kurucok a beregszászi császári helyőrség 15 gyalogos és 50 lovas katonáját semmisítették meg. Később, amikor a magyar szabadságharc sikeresen fellángolt és az egész országot meghódította, Rákóczi 1706. december 21-én Beregszászból rendelte el másodszor a személyenkinti felkelést azzal, hogy minden fegyverfogható nemes 1707. január 15-ig Rakamaznál jelenjen meg. A fejedelem gyakran megfordult Beregszászon, abban az időben is, amikor a kurucok szerencsecsillaga hanyatlóban volt. Rákóczi, mielőtt végleg feladta volna a felkelés sikerébe vetett reményét, 1711. február 12-én a Beregszásztól nem messze fekvő Salánkon terjesztette Pálffy János császári fővezér békefeltételeit a tanács elé, mely azonban a szövetkezett rendek megkérdezése nélkül nem volt hajlandó a békefeltételek elfogadásáról tárgyalni. Kilenc nappal később, 1711. február 21-én végleg elhagyta a fejedelem Magyarország területét a felsőberegmegyei vereckei szorosnál, ott, ahol Árpád vezér először lépett Magyarország területére és ahol Rákóczi is a felkelés kitörésekor Lengyelországból visszatérve átlépte a határt. Jobb sorsra érdemes és feltétlen igaz ügyért küzdő szabadságharca mélyen beíródott a beregiek és beregszásziak - 376 —