A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nyiresi Tichy Kálmán: Rozsnyó

Akkoriban a vörös ütegek napokon át lőtték a csehek veszverési állásait. Az üteg a rimamurányi pörkölő mögött volt s reggel már barátságos ágyúdörgésre ébredtünk, aztán illett kimenni az üteghez, megnézni, hogyan dolgoznak a tüzérek s meghallgatni, hogyan süvölt a lövedék, mikor belefúrja magát a kék júniusi égbe s nem sokkal utána látszik a robbanó fehőcske is a Szulova táján, ahol Andrássy Géza remek vadászkastélya állt, néhai nagy medvevadászatok színhelye, Henrik porosz herceg és fejedelmi vadászok szállása. De rövid volt a vörös pünkösd és jött a megtorlás, melynek megint csak Rozsnyó itta meg a levét. Ántánt erősítéssel, méteres szuronyokkal, vad dühhel jöttek vissza csehek, a menekülő vörösök gépfegyvermuniciója úgy égett a Főtéren, a nyári pompában díszlő gesztenyefák alatt, mintha kukoricát pattogtatnának s az a kedves, öreg gesztenyefa is hadirokkant lett, ő is kapott a munícióra öntött benzinből, féloldala kiégett, nemrég pusztult el egészen, mint nagy idők tanuja . . . Aznap este pedig kopaszra kifosztott lakásunk mutatta a módot, hogy az új hódítók uralmukat bevezették. Azután — először úgy élt Rozsnyó népe, mint akit fejbesújtottak. Összetört lélekkel kezdtünk eszmélni, kezdtük komolyan venni a szörnyű csapást, mely eleinte annyira hihetetlen volt, hogy csak valami rossz álomnak véltük. És talán a kiszámíthatatlan isteni bölcsesség akarta úgy, hogy ekkor jöttek egyre-másra nagy irodalmi centenáriumaink, elsőnek a Petőfi-centenárium, amelynek soha nem feledhető megünneplése friss pezsgésbe hozta Rozsnyó magyarságának vérét, fáklyát gyújtott az elnyomatás sötétjében s megmutatta az irányt, merre kell haladnunk, hogy megőrizzük legdrágább értékeinket s rajta át magyar jövőnket! Ezután már öntudatos utakat jártunk, színműpályázataink, eredeti népszínműbemutatóink voltak, fehér cenzurás hasábokkal is megtanultunk mindent megírni, börtön, házkutatás, rendtörvény sem tört meg s mikor a cseh jubileum évében hörögve üvöltött fel az új, tökéletes légvédelmi sziréna a városháza ormán, már mintha a republika halálhörgése lett volna. Éjjelenként vakfeketébe borult az ősi bányaváros. Utcáink szakadatlanul dübörögtek az ide-oda rángatott cseh katonai egységek alatt s ha akkor nem nyílt meg a föld, nem szakadtak be ismét a dohos, régi tárnák, a bányákra épült város ölén, ez bizonnyal azért volt, mert a Gondviselés már tudta, hogy a történelmi vihar s örök igazságtétel úgyis nyomtalanul elnyeli ezt a hazug ármádiát! És megértük 1938 november 8-ikát, mikor Horthy-bakák kemény bakkancsai alatt dobbant meg a Rákóczi-tér földje, magyar zászlódíszbe borult minden ház, fel az utolsó, hegyrekúszó vityillóig s estére nemzeti színben égett, izzott a szent címer az őrtorony mellén! Ha tudnának könnyezni, mosolyogni ezek a sokszázados falak, úgy azon az estén könnyezve mosolyogtak volna. De — lehet, új legenda kél. Ugy rémlik, a hősök emlékművén minden gránitba vésett név után könnycseppeket láttam. Talán őszi zúzmara olvadt fel az örömtiizek melegénél, vagy mi más volt, ki tudja? . . . Most mintha útja itthon volnánk. Mintha más volna a levegő is, meg a felhők néma vitorlázása a szabad égen. Most már jókedvvel, megkönnyebbült derűvel tudunk emlékezni városunk életére, mosolyogtató epizódjaira, kedves alakjaira. Mintha ma lett volna, mikor még alabárdos éjjeli őrök rótták a görbe utcákat s gyújtogatták a petróleum-lámpákat. Azoknak a szelíd fénye valahogy jobban illett barokk-emlékeink méla szépségéhez. A Nagyságos Fejedelem Kamaraházán, — melyben pénzverdéje is volt s ahol az ónodi országgyűlés előkészítő értekezleteit tartotta, — sem feszült még az ívfényt tartó dróthuzal. A közvilágításhoz szükséges petróleum kannáit a Városháza földszintjén tartották, egy vaspántokból összetákolt, lakattal lezárt ajtó mögött, egy süket kamrában. Ha az éjjeli őrök elkésett korhelyt, vagy garázda verekedőket csíptek fülön, jobb híjján ide zárták be s még nemrégen is fogalom volt Rozsnyón a ,,petlóriomos", kéményseprő helyett ezzel fenyegették a rosszgyereket, ha nem fogadott szót. Az is a csendes békevilág mulatságos emléke, mikor a torony erkélyéről minden éjjeli negyedórán zengő ,,Dicsértessék"-et kellett kiáltania az őrnek, megmondván: hány „fertályt" ütött tizenegyre, meg tizenkettőre. Alulról pedig a későn hazajárók felkiáltoztak s igyekeztek zavarba hozni az álmos öreget, akinek egy rémületes hárpia felesége volt. Nem mese, magam hallottam, mikor egy éjjel éktelen csetepaté zaja harsogott a toronyőr szobájából. Lent a szolgálatos csendőr megsokalta a lármát s mikor - 358 -