A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nyiresi Tichy Kálmán: Rozsnyó

mindig fiatal szíve mesét is óhajt s teremt magának. A mi mesénk pásztorfiúról szól, aki egy elveszett kolomp keresése közben elfáradt, álomba meriil s álmában tündérré vált kedvesétől kapott titokzatos utasításokat, hogyan lehet mérhetetlenül gazdaggá. A tündér szava igazául háromágú aranyrózsát is adott a pásztornak s ez, felébredve, valóban megtalálta a hármas aranyrózsát s álma helyén, a mai Rozsnyó közepén bányászni kezdve, töméntelen érckincset talált s csakugyan meg is gazdagodott. Rizonyos, hogy a jó vasérc és — a felső Rozsnyói völgyben némi arany is — jómódot teremtett az ősi Rozsnyón. A Sajóba beágazó Drázus, a Rozsnyói völgy patakja, szorgalmasan hajtotta az érczúzókat, kallókat, derítőket, a pörkölök fujtatóit. A város épült, szépült, templomai emelkedtek, főtéren a „Ringbiirgerek" módos házai, a kivezető utcákat erős, ágyúkkal, fegyveresekkel megrakott s ostrombíró kapuk zárták. A mai Székesegyház mögött — a város legmagasabb pontján — állt valamikor a vár, melynek csak utolsó romfalát láttuk már, most élő nemzedék s múzeumunk őriz egy kis sugárágyú-golyót, mely ebből a falból pergett ki. Ebbe a várba fészkelték be magukat Giskra csehei, akik már akkor is szerettek Rozsnyón tanyázni, de Mátyás hadai kisöpörték őket, akárcsak most, Hadúr segedelmével a szegedi Fehér Lovas hős honvédjei! Hadban, vészben, szenvedésben volt elég része Rozsnyónak! Őrtornya, melyet a Nagyságos Fejedelemről Rákóczi-őrtoronynak nevezünk s mely a felszabadulás óta közismert lett az egész Hazában gyönyörű erkélyével s a magyar címert hordozó homlokfalával — sok veszedelmet látott közelíteni a békés város felé. Most is hord kőbordái között egy török ágyúgolyót, melyet oda befalazva hagyott az emlékeztető kegyelet. Ugy hordja ezt az öreg torony, mint egy „signum laudis"-t. De azért a legbüszkébb, szomorúan és meghatottan büszke a hősi emlékműre, mely szintén déli falában van s rajta döbbenetesen sok rozsnyói hősi halott neve ragyog arany betűkkel. 1643-tól 1654-ig épült nagynehezen az őrtorony, a belefalazott városcímer kőbe vésett felirata szerint, a sok háborús zűrzavar miatt. Törökdúlás, cseh rablók garázdálkodása, császári ármádiák harácsolása, kuruc-labanc hadiszerencse forgandósága, vallásháborúk, negyvennyolcas idők viharai, világháborús szenvedések, vörös világ, cseh megszállás — mindenből kijutott Rozsnyónak, ami nem is tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy csak egy ma élő, javakorú polgárnak micsoda élményei lehetnek! A város nyakán maradt félmillió értékű Kossuth-bankóból még ma is van emlékben minden régi rozsnyói családnál. Véráldozaton kívül ezzel fizettünk rá 48-ra. A világháborút csodálatosan meghirdető európajáró ciklon fekete förgeteggel csapott rá Rozsnyóra, kidöntötte Rozsnyófördő hatalmas égerfáit, világgá kergette vendégeit s a fürdő soha többé ki nem heverte ezt a vihart, azóta is lézeng s most várja feltámadását. Gesztenyenagyságú hadizsemlyék pihennek a városi múzeum háborús vitrinjében s a mai nemzedék csodálkozva érdeklődik, mi lehet az a furcsa kis valami a kenyér-, zsír-, cukor- és egyéb jegyek mellett. 1919-es szükségpénzek szép békés szomszédságban megférnek az 1849-es elődeikkel, ugyanazon üvegfedél alatt. Mint összecsikart, öreg film pereg előttünk az a szomorú ősz, mikor egypár szekérderékkal Kassa felől bekocogtak az első cseh légionáriusok, csúcsos süvegekkel, valamiféle sastollakkal, tapogatták az aléltan fekvő város üterét: bír-e, akar-e valamit, ellenállni, cselekedni, harcolni, vagy kényrekedvre ki van szolgáltatva? És először hallottuk a furcsa, utálatos szót: Rozsnyava! S egyszer csak törött karral földre zuhant a Kossuth-szobrunk és nem lehetett már érte bosszút állnunk. Rörtönbe került az egész város és a börtönőrünk egy új állam lett, mely hazugságokból született. Majd forró, piros szelek támadtak Dél felől. Mi álmodó lelkek még mindig hittük, hogy a fehér és zöld sem hiányozhatik a piros mellől. És nagyon rokonszenvesnek találtuk a srapnelljeik búgását, mert a csehek futottak előlük s kíváncsiságunkban egy ugyancsak katonaviselt bajtársammal majdnem a Kálvária-hegy oldalában haltunk „hősi halált", mert a Rozsnyót keletről oldalozó vörös előőrsök megfigyelőknek véltek minket. Igaz, megfigyeltünk, de a csehek zalánfutását élveztük örömmel. A Fő-tér ódon tetői úgy csörögtek a srapnellek alatt, mintha acéldiókat hintegetett volna rájuk valami hatalmas ököl. Valaki pokoli fogfájása miatt ezidőn ment fogorvosához s a Váraljai kapunál meg kellett állnia, mert akkor csörömpölt ki rajta teljes vágtában az utolsó maradványa annak a cseh ütegnek, melyet a vörösök egy telitalálattal szétlőttek. A fogfájóst majd legázolták a megvadultan száguldó lovak. Akkor még ilyen volt a háború. És megjöttek a vörösök. Andrássy Franciska grófnő hófehér márványszobra, az őrtorony alatt, ekkor látta először fehér orcája előtt gyülekezni a vörös népet, mely azután a cseh világban is mindég ott gyűlésezett az áldott Jótevő szobra előtt, örök fájdalmára talán még a hideg kőnek is, mely nem tudott megmozdulni, hogy lesöpörje, agyonsújtsa őket. - 357 A