A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Szvatkó Pál: A csehszlovák köztársaság tündöklése és nyomorúsága

nyesül, mert az európai körülmények megkövetelik. A magyarság továbbra is negációban maradt és hiába igyekezte megbontani sorait a prágai kormány különböző aktivista csoportosulással, a tömegek kitartottak az integráns magyar nemzeti kívánságok mellett. Csakhamar kitűnt, hogy a mérsékeltebb csehszlovák politikusoktól kezdeményezett kibékülés tényleg nem lehetett tartós és véget ért, amint Európában ismét rosszabbra fordultak a körülmények. Felületes rendezésekkel lehetetlen volt megoldani a köztársaságban azokat a problémákat, amelyeket sokkal mélyebb ellentétek határoztak meg, mint a prágai kormány állította. Az európai nyugalom négy-öt boldog éve hamarosan végetért. A nagy tervek, amelyeket ebben az időben a népek felvetettek, nem sikerültek. A kommunizmus veszedelme továbbra is nyomasztó maradt. Az antant pedig nem volt hajlandó megadni a németeknek azokat a kedvezményeket, amelyek az előzetes megegyezést véglegesíthették volna. A jóvátételi probléma rendezése csigalassúsággal haladt előre, a legdöntőbb kérdésben, a nyugati hatalmak leszerelésének kérdésében pedig Franciaország semmiesetre sem volt hajlandó engedni. Genf irtózatos mennyiségű energiát pazarolt a nagy problémák elintézésére, mind hiába: sem a gazdasági, sem a jóvátételi, sem a lefegyverzési, sem a nyersanyagelosztási kérdést nem vihette dűlőre. Versailles igazságtalanságai megmaradtak, a békés revízió nem következett be s a hangulat a sokéves meddő konferenciázás után csakhamar újra elmérgesedett. Hozzájárult a bajokhoz, hogy a beköszöntött prosperitás álfejlődésnek és túlméretezettnek bizonyult s a meggondolatlan túltermelés irtózatos gazdasági krízisbe sodorta a világot. Mindenfelé gyárak és feldolgozó telepek keletkeztek, de nem volt többé felvevő közönség, aki a rengeteg árut és termelt nyersanyagot megvásárolja. 1929 őszén az amerikai tőzsdén beütött a krach s a világtörténelemben párját ritkító amerikai fellendülés jóformán máról holnapra összeomlott s az emberek milliói visszasüllyedtek a nyomorba. Az amerikai gazdasági csőd a mindent összekapcsoló szabad világgazdálkodás törvényeinek megfelelően csakhamar átterjedt Európára is és a népek és nemzetek 1930 körül kénytelenek voltak belátni, hogy az addigi gazdasági rendszer végleg holtpontra futott és tarthatatlan. A szabad gazdálkodás elve megdőlt, a dollár után a font is megingott és maga után rántotta a legtöbb valutát. 1932 körül a világhangulat már izgatottabb és ingerültebb volt, mint a háború utáni években s a csőd újra kiélezte a régi ellentéteket. A kisantant és főleg Csehszlovákia külpolitikája egyike volt azoknak, amely a legkevésbé ismerte fel a helyzetet és ellentétben például az egyre világosabban látó olasz politikával, csökönyösen ragaszkodott a versaillesi rendszerhez, nem engedte, hogy az 1925— 26-os nagy lelki kibékülést reális engedményekkel és a versaillesi túlzások eltüntetésével szolidan megalapozzák, sőt gyakran annyira ment. hogy casus bellinek tekintett sok olyan törekvést, amely a békerendszerek fegyvertelen megváltoztatását óhajtotta. Hallani sem akart a leszerelésről, a jóvátételek elengedéséről, a térkép új rendezéséről, s Genfben mindig azok közé tartozott, akik a legintranzigensebben ellenezték a legyőzött hatalmaknak adandó kedvezményeket. Mivel pedig Benes ebben az időben Genfben még nagy befolyással rendelkezett, akaratát gyakran keresztül tudta vinni, aminek az lett a következménye, hogy a kisemmizett hatalmak elsősorban őt gyűlölték meg és csökönyösködő országát. Amikor pedig a gazdasági válság teljes erejével kitört s a tervezett világgazdasági konferencia nem vezetett eredményre, a kisantant és főleg Csehszlovákia azoknak az államoknak a sorában állt, amelyek nem kölcsönös megértéssel és engedményekkel igyekeztek a bajon segíteni, hanem elzárkózással, bizonyos rablógazdálkodással, vámrendszerekkel és meglévő előnyösebb pozíciójuk görcsös és vak védelmével. Bent az országban pedig a helyzet úgy alakult, hogy a gazdasági krízis következtében ismét felhangzott a régi nóta, amely privilegizált államnépről és másodrendű nemzetiségekről dalolt. Az ország javai nem voltak többé elegendők, hogy minden állampolgár egyformán részesedjék belőlük, a prágai kormány tehát úgy intézte dolgát, hogy elsősorban az államalkotókra, a csehekre és esetleg a szlovákokra gondolt. míg a németeket, a magyarokat, a lengyeleket, a ruszinokat és az autonomista szlovákokat elhanyagolta. A nyomor így elsősorban a nemzetiségekre nehezedett, akik ismét kénytelenek voltak érezni, hogy az állam csak mostohájuk és tőlük vonja meg a falatot, ha az államalkotók számára nincs többé elég. A belpolitikai helyzet tehát a krízis következtében visszakanyarodott az 1920-as helyzethez. A németek elégedetlensége nőtt, a kormányba belépett német pártok megállapították, hogy reményeikben csalatkoztak s a csehek az ígéretek ellenére ismét csak nem hajtották végre a németek egyenjogúságát biztosító intézkedéseket. A megtévesztett németek ismét ellenzéki hangokat kezdtek pengetni. A csehek szándéka nem volt őszinte, amikor kibékülést hidettek és Svájcról regéltek. de ha őszinte lett volna is, kivitelezését megakadályozta a világkrízis. Most tűnt ki, hogy a lehetetlen alakulatú Csehszlovákiában a politikai bajok mellett - 31 -