A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

ôgyalla szintén diadalkapuval és örömkönnyekkel várta honvédeinket. Lakói olyan magyarok maradtak, mint amilyenek akkor voltak, mint amikor a csehek először betették ide a lábukat. A község megtartotta régi, kedves külsejét. Egyébként ez volt az első hely, ahol a csehek építkezésének még a nyomát sem láttuk. A híres csillagvizsgáló intézetből mindent elvittek, sőt hallottam azt is, hogy egy-két kastélynak még a parkettáját is felszedték. A község bejáratánál egy negyedórára megtorpant a honvédség. Az emberek kerékpáron jöttek eléjük és sürgették őket. —• Jöjjenek már! Húsz éve várunk! Hát mentek is, — amilyen gyorsan csak lehetett. Kedden újabb megrendítő események vártak ránk. Ekkor már Érsekújvár felé közeledtünk, nagyon őszies hangulatban. A mezőket megülte a dér, a menetelő oszlopok eleje eltűnt a ködben. Szinte télire változott az idő. De ez a csúszós, csatakos talaj nem szegte kedvét derék katonáinknak. Még jobban énekeltek. Valóságos mennyegzői felvonulás volt. Érsekújvár vashídja mellett már vártak bennünket a merészebbek. A városban benn még a csehek szedelőzködtek. Még a katonaság előtt sikerült bejutnom a városba s amit láttam, az lehangolt. Lehetséges volna, hogy a derék érsekújváriak ilyen komoran fogadjanak bennünket? — ötlött fel bennem a keserű kérdés. A házakon egy lobogó, egy virágdísz nem volt sehol. Az utcák néptelenek, a kapuk, ablakok zártak, még egy kíváncsi fej se kandikált ki sehonnan. Ahogy így bandukolunk befelé a város főtere felé, az egyik ablakban hirtelen megjelent egy feketekendős anyóka. — Magyarok az urak? — Azok volnánk, édes néném! — Hát a jóságos Isten hozta magukat — csuklott sírásba a hangja, aztán befordult a szoba felé és nagyot kurjantott: — Józsi, a deszkákat! A távolban megszólalt a harang, bizonyára jeladás volt és Érsekújvár egyszerre megelevenedett. Nagyon sok Józsi futott ki a házakból, hónuk alatt deszkákkal s rohantak a főtér felé, hogy rendbehozzák a diadalkaput, fellobogózzák a házakat és virágszőnyeget készítsenek a honvédek lábai elé. Nincs az a színház, amely oly villámgyors rendezést és színváltozást tudna produkálni, mint az érsekújváriak ebben a kurta negyedórában. Percek alatt a gyászoló város vígságba öltözött. A kedvesnővérek ruhakosárral futottak a főtér felé, vitték a virágot, mások fejszével, kalapáccsal dolgoztak elkeseredetten. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A vak is láthatta, hogy ezek a derék magyarok jól elkészültek szerepükre. Minden szeg, minden deszka, minden lobogó a maga helyén volt. Ilyen szépen és díszesen, Komáromon kívül, sehol se fogadták a magyar honvédeket. Mire a főtérre értünk, a drága kedvesnővérek már ott serénykedtek az emelvényen, amelyre, — ki tudja honnan — előkerült a Kormányzó életnagyságú szobra. Talpazatára hatalmas magyar címert erősítettek, elébe pedig egy malomkőnagyságú babérkoszorút tettek, amelyen két évszám volt. Köztük húsz keserves magyar esztendő. Késő este lett, amikor a magyar csapatok bevonultak Érsekújvárra. Valaki azt mondta mellettem, hogy az egész fogadtatás olyan, mint egy mise. Én meg azt mondom, olyan volt, mint egy úrnapi mise. Mindenki megtisztult szívben és lélekben. Itt egészen másképen nyilvánult meg az öröm. Olyan volt, mint egy hívő ember Istent igazoló sóhaja. Megrendítően szép volt, ahogy a lakosság elfojtott örömét és bánatát egyszerre kitárta, amikor vitéz Temessy Milán altábornagy a katonák élén bevonult a városba. Jaross Andort fent a dobogón ölelték és simogatták az emberek. Boldog volt az, aki ruháját érintette. * De amíg ezek a megrendítően szép ünnepségek folytak, a Csallóköz áldott fekete földjét igyekeztek erőltetett meneteléssel minél előbb megszállni honvédeink. A csapattestek kettéváltak, mint a folyók s az országutak medrén ereszkedtek le a kisebb községek, falvak, majd ismét a városok felé. Egymásután jött a jelentés: megszállták Dunaszerdahelyt, Tallóst, Galántát, Kis- és Nagymegyert. Újabb küldönc már jelentette, hogy Pozsonyvezekény, Hidaskürt, Vizkelet és Hegy községekben már magyar lobogó leng. Csütörtökön szintén erőltetett menetelésben vonultak a hadak és estére már elértük a bécsi egyezmény által kijelölt határt. Felszabadult erre Gu tor, Szemet, Csütörtök, Pozsonycsákánv, Belső- és Középmadarász, Eberhard (az Apponyi grófok ősi földje), Cseklész, Magyar- és Németbél, Szene, Magyar- és Németdiószeg, Nagymácséd, Galánta, Vágsellye, Tornóc, Tardoskedd, Nagysurány, Komját. Ugyancsak ezen a napon szabadult fel Verebély és az ettől délre fekvő magyar községek. Ki tudná felsorolni egyenkint azokat az örömteljes jelentéseket, amelyek végig kísérték honvédeinket egészen a bécsi egyezmény által kijelölt határvonalig? Amerre kemény lépteik döngtek, mindenütt Te Deumot hirdettek a harangok, az ablakokban gyertyák és mécsesek égtek és a nép, ez az áldott magyar, falusi nép imakönyvvel és templomi zászlókkal, Himnusszal az ajkán fogadta őket. Mindenütt kitaláltak valami szépet, kedveset, eddig nem látottat s ha egyáltalán lehetséges, még a mosolyok és a könnyek is mások voltak. A szeretetnek ezerfajta virága és ölelése várta a magyar katonákat és mi, akik mint szürke Íródeákok végigkísértük a honvédeket honfoglaló útjaikon, lelkünkben megrendülten hálát adtunk az Istennek, hogy ezeket a feledhetetlen napokat megélnünk engedte ... M. A. 253 17'