A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

J^L tovatűnő idő színesebbé és élőbbé teszi az emlékezést. A szörnyűségesen szűkreszabott élet kitágulását, húsz reménytelen esztendő minden titkos álmának virágbafakadását, új magyarabb élet kezdetét jelentették azok a novemberi napok, amikor a magyar honvédség előtt leomlottak a kétfarkú oroszlánokkal díszített tilalomfák. Nehéz felidézni mégis a könnybefúló boldogság napjait, amelyek immár a múlté és amelyeket nagy parancsok és kötelességek követtek. Azóta visszatért a gens fidelissima is és Vereckén ismét a magyar trikolort lobogtatja a kárpáti szél. István király határán oly sok század után megint testvéri kezet nyújtott egymásnak a magyar és a lengyel. Súlyos és vészterhes felhők kavarogtak azóta is Európa egén és idebent az országban megfeszített erővel folyt az építés munkája, hogy a visszatért lelkeket ismét bekapcsoljuk a nagy és örök magyar közösségbe. Be kell hunyjuk a szemünket, hogy az események nagy forgatagából ismét magunk elé varázsoljuk a napfényes novemberi napokat, amikor hosszú hetek kínos és kétségbeejtő várakozása után végre megindulhattunk észak felé. * Mint újságíró a keleti részre, Beregszász, Munkács és Ungvár vonalára kaptam beosztást, hogy ottan működjenek, mint „haditudósító". Soha addig nem jártam ezen a vidéken, mégis olyan ismerősen, testvériesen tágult elém a beregi határ. Rákóczi és Esze Tamás népének hazája, ahol mindég a szabadság volt a legfőbb eszmény, amelyért nemcsak meghalni, hanem élni is tudtak. Ennek a földnek, ennek a népnek vittük most a szabadságot. Zokogó és ujjongó emberek szegélyezték mindenütt az utat, idegenek ölelték egymást, ellenségek békültek össze. Minden csupa virág volt, zászló és mosoly. Fegyelmezetten, percnyi pontossággal, ragyogó fegyverzettel, büszkén és boldogan nyomult előre a honvédségünk. Mindenütt diadalívek alatt táncoltak kérészül a bokrétás huszárlovak, ütemesen csattogott a gyalogság díszlépése és a folytonosan zúgó éljenzés eb fojtotta a harckocsik és ágyúk robaját. Küldöttségek jöttek a falvak és városok határába, fogadni a magyar honvédeket, gyermekek szórtak virágot a lábaik elé és asszonyok és leányok. Férfiak törülgették a szemeiket és húsz keserves esztendő után ismét felzúgott mindenütt a himnusz. Az utolsó éjszakákon tanulták meg halkan a gyermekek és a harangok zúgása közben az ő ajkukról csendült fel először a magyar imádság. Magukkal ragadó, feledhetetlen napok voltak ezek. Égetett a belső tűz a kimondhatatlan felszabadulás érzése és csak pillanatokra döfött belénk a gondolat: mi lesz holnap? Mi lesz azokkal, akik ott maradtak, mi lesz Kárpátalján? A határtalan ujongás közepette csak néha emlékeztetett egy-egy arc, egy elejtett szó és sunyi pillantás, hogy itt húsz keserves kisebbségi esztendőt éltek át az emberek, amely megtöri a gyengéket, elsodorja a bizonytalanokat és csak az aljas indulatoknak ad szabadságot. A cseh méreg felszívódott a lelkekbe és még a nagy boldogság óráiban is kiütköztek néha csúf sebek. De akkor a mámoros öröm perceiben nem gondolt velük senki és aki észrevette őket, úgy vélte, rövidesen beheggednek azok is, mint ahogy gyógyulásnak indult az ország legnagyobb és legszörnyűbb, szégyenteljes sebe: Trianon. Oly megható volt minden perce ezeknek a napoknak. A legegyszerűbb szívekbe is beköltözött a nagy bizonyosság, hogy vagyunk, magyarok vagyunk! A kétkedők is megtudták, hogy magyarnak lenni a világ legszebb életét jelenti, megtudták, hogy a kálváriák is az örök boldogságba torkolnak és megtudták, hogy nincsen hiábavaló szenvedés. Nagy, végtelen öleléssé tágul az élet a beregi határban, elszakadt gyermekeket ölelt magához a megmaradt, megtépett ország, amelyre ekkor sütöttek húsz év után először a boldogság sugarai. * November hatodikán hajnalban a dámóczi határdombon viaskodtunk a metsző széllel. Az éjszaka még cseh gépfegyverek pásztázták a határt és gránátok robbantak a puha homokban. Tisztek magyarázták nekünk a helyzetet és az öreg dámóczi templom tövében kihallgatáson fogadott a gyorsdandár parancsnoka, vitéz Béldy Alajos ezredes. Különös volt a katonák szemébe nézni, amint készültek a magyar honvédség első fegyvertényére. Senki sem tudta, mi következik. Nem tudtuk, hogy vájjon a csehek nem támadják-e meg az ujjongó sokaságot, nem arat-e talán perceken belül a halál asszonyok, gyermekek és öregek között, nem kell-e a karabélyok csövéből kidobni a virágot, hogy erővel szerezzük meg azt, ami a miénk. Hírek suhantak a határon át, hogy véres megtorlásra készülnek a csehek, hogy csak álcázzák a visszavonulást, hogy aljas merényletet akarnak elkövetni ellenünk. De a katonák arca nyugodt volt és a szemükben különös tűz égett. Mert eddig is érkeztek hírek. Kifosztott falvakról, borzalmasan megkínzott emberekről, szörnyű fenyegetésekről Néhány nyillövésnyire tőlünk még a cseh zászló lengett a határőrség házának piros tetején. Előtte elmosódott sárga folt: a betonerőd. Fegyvercsövek ásítottak velünk szembe és úgy tudtuk, hogy a szomszédos Perbenvik mögött még ott áll a cseh sereg. De a honvédek, akik példátlan emberi fegyelemmel állottak hosszú heteken keresztül a határon, most már gyülekeztek a leányvári réten és tudtuk, hogy nincsen földi hatalom, amely vissza tudná tartani őket. Lent az országúton emberek siettek a határ felé. Előrehajolva küzködtek az éles széllel. Feketébe öltöztek mind, ünneplőbe az asszonyok is és vitték a —254 —