A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Manga János: A visszatért felvidék néprajza

letrágyázott, vagy ugaron hagyott és frissen szántott földbe vetik. A völgyekben és a sík vidékeken már teljesen elterjedt a vetőgéppel való vetés, de a dombos és hegyes vidékeken még ma is kézzel vetnek. A garamvölgyi néphit szerint Egyed-napkor (szeptember 1.), a palócok szerint holdtöltekor kell kezdeni a vetést. A palóc vidékeken elterjedt szokás, hogy mielőtt elkezdik a vetést, az aratókoszorúból kimorzsolt magot a gazda maga szórja a földbe. A dombos vidékeken és ahol homokos a talaj, ott több rozsot termesztenek, mint búzát. Általában a rozstermelés néhány évtizeddel ezelőtt még gyakoribb volt, mint ma. Ezt bizonyítják a lelkészek és kántortanítók javadalmi jegyzőkönyvei, melyek szerint a szegényebb gazdáktól csak rozsot kaptak a párbér fejében. A rozsot kézicséppel csépelik ki a szérűn és szalmájából tetőfedő zsúpot, „babkát" és a kévekötéshez köteleket készítenek. Az árpát a második vetésforgóban termesztik. Házilag a lovak részére takarmányul és darálva sertéshízlalásra használják. Szalmáját télen szénával keverve vagy szecskának vágva a marhával etetik. Zabot nagyobb mennyiségben csak a hegyes vikeken termelnek, leginkább a szlovákok. Magyar vidékeken a lovak részére termelnek keveset. Amerika legfontosabb növénye, a kukorica, általánosan elterjedt növény s a búza után a legfontosabb szerepe van a gazdaságban. Nem szeretik, mert „nagyon kihúzza" a földet. Általános a hármas vetésforgó: első év kapásnövény (kukorica, krumpli, répa, kender) vagy ugar, második év búza, harmadik év rozs, árpa, vagy zab. A gazdálkodás nyomásos rendszerrel folyik, a dombos vidékeken, ahol kisebb a határ, a községek közelebb esnek egymáshoz, a tanyarendszer érthető okoknál fogva nem fejlődött ki. Kendertei-melét*. A kender feldolgozásához már őseink is értettek, amit szintén nyelvi kutatásaink igazolnak. Kender, liló, orsó, csepü, gyolcs és vászon szavaink szintén bolgár-török eredetűek. A Felvidéken az utóbbi években erősen megcsappant a kendertermelés, amit a gyári vászon és gyolcs olcsósága okozott. Szép és híres szőtteseket készítenek még Naszvadon (Komárom m.), Verebélv és Nyitra környékén, Vámosladányban (Léva mellett) és az Ipoly völgyében. Pajtástánc Nagijhinclen. A kender megmunkálása asszonyi mesterség. A vetésen kívül a „nyövéstől" a szövésig mindent az aszszonyok végeznek, kivéve azokat a községeket (Naszvad, Bori, néhány gömöri és mátyusföldi község), ahol még takácsok vannak. A kender alá mindig a legjobb földet választják. Ipoly vidékén a szérűk, kertek végén fekvő földeket „kenderföld"-nek nevezik és ide ültetik a kendert, miután jól megtrágyázták a földet, rendesen április második, vagy május első felében. Aratás után két részben „nyövik" ki a kendert, először a virágoskendert és később a magvaskendert. A magvaskendert először megszárítják és kiverik belőle a magot, de a virágoskendert a kiszedés után azonnal a patak ba vagy valamelyik tóba viszik áztatni. Itt lerakják karókkal rögzítik és kavicsot hordanak rá, hogy a víz elborítsa. Két-három hétig hagyják a vízben, majd ki szedik és megszárítják. Szárítás után megtörik, meg tilolják, majd hékölik. A hékölésnél a kendert négy részre osztják minőségileg: legfinomabb a szála, szösz, kevésbé a pátyosz és legdurvább a kóc. Az így kiváló gatott kendert aztán a hosszú téli esték beálltával megfonják az asszonyok, majd a szálából, szöszből alsóruhára, ágyneműre, asztalterítőre való anyagot, a pátyoszból és a kócból pedig ponyvára, zsákokra való anyagot szőnek. Az alsóruhára, ágyneműre és törülközőkre való kender közé, hogy puhább és fehérebb legyen, pamu tol is szőnek. A törülközőkre, kendőkre és ágyneműk re szánt vásznat piros, vagy fekete pamuttal díszítik. A piros szőttesek Mátyusföldön és a keleti palócoknál szokásosak, fekete szőtteseket a nyugati palócoknál, — 215 —