A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)
Manga János: A visszatért felvidék néprajza
tói sokat szenvedet martosiakat át akarta telepíteni, de a lakosság nem egyezett bele, azt mondták, hogy ők már csak itt maradnak, ahol víz van és ahol halászhatnak. Egy-egy árvíz halbőségével több hasznot hozott nekik, mint amennyi kárt okozott. A Nyitra halállománya: ponty, harcsa, keszeg, csuka, sügér, bagis, jászhal, balind, patuc, compó, tomolvkó, menyhal és csík. Pásztorkodás. A pásztorélet már hanyatlóban van a Felvidéken. Elősegítette ezt elsősorban a földreform. Disznó- és tehéncsordák még az összes területeken vannak, juhtenyésztés azonban már csak a dombos palóc vidéken és Gömörben van. Az Ipoly-vidéki községekben a gazdák még majdnem mindenütt tartanak juhokat és községi juhászt, akinek az a feladata, hogy tavasztól az első hóig őrizze a nyájat. Mikor leesik az első hó, a gazdák hazahajtják a juhokat és otthon gondozzák, amíg kitavaszodik. A közös csordába kiengedett juhokat f ül jegyekkel látják el. A közös juh akol rendszerint a község végén épül és a község tulajdona, mint a pásztorházak. der szavunk is. Ez a földmívelés azonban távolról sem fedi a mai értelemben vett gazdálkodást, mert mindössze a legszükségesebb magvak termesztésére szorítkozott. Számottevő földmívelés — mint a Magyarság Nagyhindi menyecske vállkendő nélkül. A pásztorélet tárgyai a juhásznál: hosszúnyelü ostor, juhászbot (vadkörtefából készül, úgy hogy a fiatal, tövön lévő vadkörtefát bevagdalják, a bevagdalások helyén egy-két év múlva forradások, „görcsök" lesznek, akkor kivágják és néhány hétre trágyalében áztatják, hogy szép vörös színe legyen) és a tarisznya A kanásznál karikásostor, tarisznya és tülök, sok helyen a tülök helyett már rézkíirtöt használnak. A tehénpásztoroknál itt-ott még a láncosbotot és csörgősbotot is megtaláljuk. Híresek a palóc juhászok faragott ivópoharai is. Földmívelés. A gyűjtögető gazdálkodást a földmívelés váltotta fel, illetve kezdetleges fokon kibővítette. Első szerszáma az ásó és a kapa. A kutatások szerint a magyarság már ugor-magyar korban ismerte a földmívelést, mely a finn-ugor népek körében Kr. e. 2500-ig vezethető vissza. Ebből a korból származik a köles és kenMenyhei (Nyitra m.) lányok. Néprajza is kimutatja — csak a bolgár-török egyesülés után jött létre. Török eredetre vallanak Zichy István szerint a következő honfoglalás előtti jövevényszavaink: árpa, búza, tarló, eke, kéve, szérű, ocsú, polyva. Nem helytálló tehát az az állítás, amit húsz év alatt annyiszor hallottunk, hogy a magyarság a honfoglalás után, az itt élő szláv népektől sajátította el a földmívelést. A földmíveléssel kapcsolatos szláv elnevezéseink, mint például a rozs, barázda, robot, borona, stb., úgy jutottak nyelvkincsünkbe, hogy azokat az itt élő szolgákká, vagy családtagokká fogadott szláv népektől vettük át. A magyarság a honfoglalás után itt talált növényeket is termesztette. Igen elterjedt, kevés igényű növény volt a köles, amelynek termelése az utóbbi időben teljesen háttérbe szorult. A Felvidék és az egész Magyarország legjelentősebb gabonanövénye most a búza. Termelése a folyók völgyében felhúzódik a hegyes vidékekre is. Kétféle faja ismeretes: a bajúszos őszi búza és a tavaszi búza, melyet ritkán, csak akkor termelnek, ha az időjárás következtében elegendő őszi búza elvetésére nem volt alkalom. A búzát általában Menyhei menyecskék. - 214