A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Manga János: A visszatért felvidék néprajza

tói sokat szenvedet martosiakat át akarta telepíteni, de a lakosság nem egyezett bele, azt mondták, hogy ők már csak itt maradnak, ahol víz van és ahol ha­lászhatnak. Egy-egy árvíz halbőségével több hasznot hozott nekik, mint amennyi kárt okozott. A Nyitra halállománya: ponty, harcsa, keszeg, csuka, sügér, bagis, jászhal, balind, patuc, compó, tomolvkó, meny­hal és csík. Pásztorkodás. A pásztorélet már hanyatlóban van a Felvidéken. Elősegítette ezt elsősorban a földreform. Disznó- és tehéncsordák még az összes területeken vannak, juh­tenyésztés azonban már csak a dombos palóc vidéken és Gömörben van. Az Ipoly-vidéki községekben a gaz­dák még majdnem mindenütt tartanak juhokat és köz­ségi juhászt, akinek az a feladata, hogy tavasztól az első hóig őrizze a nyájat. Mikor leesik az első hó, a gazdák hazahajtják a juhokat és otthon gondozzák, amíg kitavaszodik. A közös csordába kiengedett juho­kat f ül jegyekkel látják el. A közös juh akol rendsze­rint a község végén épül és a község tulajdona, mint a pásztorházak. der szavunk is. Ez a földmívelés azonban távolról sem fedi a mai értelemben vett gazdálkodást, mert mind­össze a legszükségesebb magvak termesztésére szorít­kozott. Számottevő földmívelés — mint a Magyarság Nagyhindi menyecske vállkendő nélkül. A pásztorélet tárgyai a juhásznál: hosszúnyelü ostor, juhászbot (vadkörtefából készül, úgy hogy a fia­tal, tövön lévő vadkörtefát bevagdalják, a bevagdalá­sok helyén egy-két év múlva forradások, „görcsök" lesznek, akkor kivágják és néhány hétre trágyalében áztatják, hogy szép vörös színe legyen) és a tarisznya A kanásznál karikásostor, tarisznya és tülök, sok he­lyen a tülök helyett már rézkíirtöt használnak. A te­hénpásztoroknál itt-ott még a láncosbotot és csörgős­botot is megtaláljuk. Híresek a palóc juhászok faragott ivópoharai is. Földmívelés. A gyűjtögető gazdálkodást a földmívelés váltotta fel, illetve kezdetleges fokon kibővítette. Első szerszá­ma az ásó és a kapa. A kutatások szerint a magyar­ság már ugor-magyar korban ismerte a földmívelést, mely a finn-ugor népek körében Kr. e. 2500-ig vezet­hető vissza. Ebből a korból származik a köles és ken­Menyhei (Nyitra m.) lányok. Néprajza is kimutatja — csak a bolgár-török egyesü­lés után jött létre. Török eredetre vallanak Zichy István szerint a következő honfoglalás előtti jövevényszavaink: árpa, búza, tarló, eke, kéve, szérű, ocsú, polyva. Nem helyt­álló tehát az az állítás, amit húsz év alatt annyiszor hallottunk, hogy a magyarság a honfoglalás után, az itt élő szláv népektől sajátította el a földmívelést. A földmíveléssel kapcsolatos szláv elnevezéseink, mint például a rozs, barázda, robot, borona, stb., úgy ju­tottak nyelvkincsünkbe, hogy azokat az itt élő szol­gákká, vagy családtagokká fogadott szláv népektől vettük át. A magyarság a honfoglalás után itt talált növé­nyeket is termesztette. Igen elterjedt, kevés igényű nö­vény volt a köles, amelynek termelése az utóbbi idő­ben teljesen háttérbe szorult. A Felvidék és az egész Magyarország legjelentősebb gabonanövénye most a búza. Termelése a folyók völgyében felhúzódik a he­gyes vidékekre is. Kétféle faja ismeretes: a bajúszos őszi búza és a tavaszi búza, melyet ritkán, csak akkor termelnek, ha az időjárás következtében elegendő őszi búza elvetésére nem volt alkalom. A búzát általában Menyhei menyecskék. - 214

Next

/
Oldalképek
Tartalom