A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Polyánszky Zoltán: A felvidéki magyarság gazdasági helyzete

nyegesen jobb minőségű, magasabb sikértartalmú búzáért jóval alacsonyabb árat állapított meg, mint amilyet a cseh- és morvaországi gazda kapott. A paritásos feszültséget az utóbbi évek folyamán némileg enyhítették ugyan, a sérelmet azonban a magyarság törvényhozóinak követelése ellenére sem küszöbölték ki. De hogyan is küszöbölhették volna ki, amikor a milliárdos forgalmat lebonyolító Gabonatársaság vezetőségében a magyarság még mutatóba sem kapott képviseletet. A gabonakereskedelem monopolizálásával járt a vetésterületek korlátozása s mi sem természetesebb, hogy ennek is a magyar gazda látta kárát, mert a vetésterület áthágását árlevonással büntették. A kormányzat minden lehetőt elkövetett a csehés morvaországi gazdák kedvezményezésére. Ezt pedig úgy kívánta elérni, hogy a rozs árát évről-évre fokozatosan emelte, amiből természetszerűleg a morvántúli országrészek gazdáinak volt hasznuk, mert köztudomású, hogy a rozstermelést ott űzték intenzívebben, míg a magyarság inkább búzát termelt. A gabonavetésterületek korlátozásával egyidejűleg nagy propagandát csinált a kormányzat a kukoricatermelés fokozására. Amikor ezen a téren sikerült némi eredményt elérni, a kukorica árát egyszerűen leszállította, mert hiszen a kukorica 807°-át a Felvidék termelte s az árleszállítással a Felvidék gazdáit érte károsodás. A magyar gazda úgyszólván tanácstalanul állott. Egyre korlátozták a dohány vetésterületét, kontingentálták a cukorrépatermelést. Lehetetlen átvételi árakat állapítottak meg a dohányra és a cukorrépára. Szigorú engedélyhez kötötték a paprikatermelést. Megalakították a paprikaszindikátust, amelynek első dolga az volt, hogy azoktól a magyar gazdáktól vonta meg a termelési engedélyt, akik a paprikatermelést tulajdonképpen meghonosították stb. így festett a gyakorlatban a köztársaság gazdasági demokráciája. A cseh megszállás után természetesen az új uraknak első dolguk volt a vármegyei gazdasági egyesületek feloszlatása, vagyonuknak elkobzása. A magyar gazdaréteg érdekképviselet, támasz nélkül maradt. A később létrehozott gazdasági egyesületek, hatáskör és anyagi támogatás híjján, nem tudták maradéktalanul betölteni azt a feladatot, ami rájuk hárult. Nyolc gazdasági egyesületünk alakult, éspedig a Nyugatszlovákiai Gazdasági Egyesület Galántán, a Nyitravölgyi G. E. Érsekújvár, a Garamvölgyi G. E. Léva, a Középszlovákiai G. E. Losonc, a Sajóvölgyi G. E. Tornaija, a Csallóközi G. E. Dunaszerdahely, a Bódvavölgyi G. E. Szepsi és a Bodrogközi G. E. Királyhelmec székhellyel. Majd sor került a Délszlovákiai Gazdasági Egyesületek Szövetségének megalapítására. A gazdasági egyesületek nagyértékü tevékenységet fejtettek ki a törvény által szükreszabott kereteken belül. Előadásokat, téli tanfolyamokat rendeztek. Ezeket nagy tömegekben látogatták a tanulnivágyó gazdák, gazdaiíjak s megtelelő jelentőséget kell tulajdonítanunk a gazdasági egyesületek által rendezett vetésbírálatoknak is. A szervezkedés a kezdeti nehézségek leküzdése után oly szépen haladt, hogy gazdasági egyesületeinknek mintegy 7000 tagja volt s külön lapot tartottak fenn „Gazdák Lapja ' címen a magyar gazdaközönség tájékoztatására. Meg kell jegyeznünk, hogy a hivatalos Mezőgazdasági Tanács módot talált arra, hogy a kizárólag csehszlovák érdekeket szolgáló ál mezőgazdasági egyesületek egész seregét szubvencióval támogassa, de a magyarság gazdasági egyesületei semminemű támogatást nem kaptak s csupán a tagok áldozatkészségéből és néhány járásban a járások segélyéből tartották lenn magukat. A hivatalos Mezőgazdasági Tanácsnak az úgynevezett történelmi országrészekben német osztályai is működhettek, a Felvidéken azonban nem engedélyeztek magyar tagozatot és sem a központban, sem a kirendeltségekben nem alkalmaztak magyar szakembereket. A Tanács szervei az agrárpárt kortesei voltak. így egészen természetes, hogy az olykor-olykor kiutalt gép-, vetőmag-, takarmány- és egyéb segélyekből a magyarság nem kapott, sőt azokról — a legtöbb esetben — még csak értesülést sem szerzett. A csehszlovák kormányzat természetesen nem gondoskodott arról, hogy a felnövő magyar gazdaréteg megfelelő mezőgazdasági szaktudást sajátítson el. Felvidéki magyarságunk mindössze két intézetben nyerhetett kiképzést: a komáromi kétéves csehszlovák állami földművesiskolában és a rimaszombati csehszlovák állami mezőgazdasági szakiskola magyarnyelvű tagozatán. Komáromban évente a két osztályban 40—50, Rimaszombatban pedig 30—40 magyar gazdaifjú jutott alsófokú gazdasági szakképzettséghez. Hogy ezen a téren mennyire mostohán bánt el a magyarsággal a volt csehszlovák kormányzat, csak arra kell utalnunk, hogy míg 16.365 csehszlovák nemzetiségű íöldmívesre jutott egy mezőgazdasági szakiskola, addig 440.000 magyar földművesnek csak két iskolája volt, tehát 220.000 magyar földművesre jutott egy iskola. Az elsorvasztott felvidéki gyáripar. A csehszlovák kormányzat gyarmatosító politikáját azonban nemcsak a forradalmi agrárreform jelentette. Ugyanazt a céltudatos gyarmatosítást szolgálta a kormányzat iparpolitikájával is. A gyáriparxól, a visszacsatolás után nyomban készített statisztikai felvétel világosan igazolja, hogy Csehszlovákia minden erejét minden téren, tehát ipari téren is, a Felvidék magyar lakosságának gazdasági ereje ellen összpontosította, hogy a magyarság gazdasági erejét — 156 —