A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

ha, ha az merő szóáradatban merült ki, mert egyre szélesebb mederben ver hullámokat a közönbös társadalomban. A szervezés megindulásában az egyéni kezdeményezésé és az önzetlen kultúrmunkásoké az érdem. Mellettük a sikerek létrejöttében jelentékeny szerepe van már a társadalomnak is, ami azt mutatja, hogy ez is beért az egészséges élet megkezdésére. A politikai szervezés, amely az előző évben népes tömegeket, azonos gondolkodású embereket hozott össze, kulturális téren is kezd gyümölcsözni. A mozgalmi és a népmozdító események, mint a gyöngyösbokréták, daloshangversenyek stb. erős visszhangot váltanak ki az egész magyar nyelvterületen és előkészítik a talajt az átfogó szervezkedésre. A kisebbségi társadalom beérése nem volt gyors folyamat. A nyugati közösségi gondolat (ez volt a legjobb szervező), a népiség és a fegyelem-hullám a magyarságot nem a tömegében érintette meg, hanem csak az egyedeiben. (Tehát nem úgy, mint a szudétanémeteket.) Az egyedeknél, a kisembernél észrevehető a kortünet, hogy keresi a „falat"', a tömeget, amelyet a háta mögött érez és amely erőt, bátorságot sugároz feléje. Ezek a szervezetek, imponáló tömegek azonban a kisebbségben hiányoztak. Nem volt még Slovenská Liga, vagy Deutscher Kulturverband, amely öntudatot öntött néptagjaiba, védte és bátorította őket. A magyarság tömegében nem is bízott a kulturális szervezkedés erejében és érdekvédelmi eredményeiben. A politikát sokan túlértékelték és a kultúra elé tették, ami kétségtelenül hibás felfogás kisebbségi sorsban. Ezért, ha el is indul valamilyen „független" kulturális mozgalom, a háttérben mindig észre lehet venni a politikus mozgatót, vagy a politikai spanyolfalat. A különféle mozgalmak latolgatásánál, megítélésénél is a politika a mérték, még pedig nemcsak a tömegmegmozdulásoknál, hanem a kezdeményezőknél és a kultúrmunkásoknál is. A kezdeményezés sikere az illető világnézeti és politikai hovatartozandóságától függött és nem a kezdemény értékességétől. A társadalomnak elvi szempontból erős átgyúráson kellett átesnie, ami jórészt meg is történt. Mivel azonban ezek az ellenerők mindenhol felbukkanhattak, a szervezkedést alulról indították el. A nép volt a legmasszívabb és a legjobban szervezhető anyag. Nem lehetett hirtelen alakított szervvel, egyesülettel betörni a kisebbségbe, mert az nehezen nyitott ajtót a felülről jöttek előtt. A városban a szervezetlenség is megnehezítette a felülről jött szervezés útját. A szervezetlenség szó alatt azonban nem egyesület-nélküliséget kell érteni. Egyesületekkel, körökkel, társaságokkal, kaszinókkal stb. ugyanis erőnkön felül el voltunk látva, úgyhogy a lapos egyesületesdi egészségtelenné tette a kulturális életet. A városokban egyesület egyesület hátán szorongott és egymás elől szedték el a munkát, vagy pedig az egymással való veszekedésben látták a kulturális élet jelentőségét. Az egyik csallóközi mezővároskában, ahol az egyesületi anyag alig becsülhető száz emberre, 17—20 egyesület volt. Az egyesületesdi-városban, ahol az egyesületek dolgoztak, rendesen ütköztek a programokban és megosztották a közönséget. Az anyagi kárból később személyi villongás lett. A nagyobb baj azonban abban volt, hogy a taganyag nem állott arányban az egyesületek számával. A sok egyesületből a kívülálló szemlélő azt következtethetné, hogy a nemzet minden rétegét beszervezte. Ez azonban nem történt meg. A lakosság többsége nem lépett be egy egyesületbe sem. Minden városban 200—300 embernek kellett állandóan tagul jelentkeznie és 8—10 egyesületben is dolgoznia. Egyik nap egyik körbe ment, a másik másikba, vasárnap és szombat este pedig a műkedvelő előadás hallgatói között kellett áldoznia a kultúrának. A polgárt és a kisembert túlterhelték anyagilag is, erkölcsileg is. Még nagyobb teher jutott a vezetőkre. Vezetőember, aki tényleg dolgozik és ügybuzgóságával fel akarta lendíteni a város életét, nagyon kis számban csapódott le a kisebbségi társadalomból. Aki lecsapódott, annak rengeteget kellett dolgoznia. Tag volt négy-öt országos egylet választmányában, városában kétszeres elnök, díszelnök stb. Hasonlókép voltak a kultúrmunkások is. Állandóan előadtak, utazniok kellett egyik városból a másikba. Témáikban nem maradhattak meg ismeretkörük határainál, mert mindenről kellett előadást tartaniok. A falusi egyletben egyként kellett beszélniök Petőfiről, Szent Istvánról, az adózásról, vagy a kereseti lehetőségek javításáról. A városban a kisebbségi problémákat kellett kiteregetniök, iskolastatisztikát kellett felolvasniok stb. A kisebbségi kultúrember, aki a nép szolgálatára ajánlotta fel tudását és idejét, nem lehetett szakember; csak polihisztor. Népszerűsítő, kultúraterjesztő, ami finomabb elnevezése a vigécségnek. A város nehezen szervezhető anyag. Vagy szépen dolgozott és lelkesedett, vagy pedig szabotált. A legrosszabb jelenségként az egyesületi élet formalitásának a dicsőítése és megőrzése dívott. Ez a helyzet — sajnos — főleg azokban a városokban állott elő, ahol a legnagyobb szükség lett volna a magyar kultúrára. Ezek a városok megmaradtak a milléniumi külső csillogás szerelmében. A vidéki hetilapok régi számai bőséges vígjátékba illő beszámolót közöltek a „nagymultú" és „megingathatlanul magyar" egyesületek életéből, hol „a külsőt átfestették, de a belsőt nem". Az egyik keletszlovákiai városka beszámolójából — a városban évek óta nincs magyar középiskola s így az intelligencia idegen iskoláztatáson nevelődik — a következőket tudjuk meg a vezető kulturális egyesület munkájáról: „Az elnök „nemesveretű" magyar beszéde után a titkár beszámolt a háromévi munkáról. Évente rendeztek farsangi, húsvéti, májusi és szüreti mulat— 133 —