A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Schubert Tódor: A felvidéki magyar kultúrélet

érdeklődik és olvas, de csak bizonyos könyvek és írók mellé köti le magát. A városok nagyobbik részében nem élet- és kultúrszükséglet a könyv, hanem ínyencség csupán, amit ünnepélyesebb alkalmakkor ajándékozni szokás. Közönybe ütközött a könyv és a könyvügynök, ha itt teret akart magának nyerni. A közöny mellett azért igazi olvasóközönség is volt. Ha a felvevő piac nem is igazolja ezt, erre mutat a községi közkönyvtárak nagy forgalma. A városokban az egy Pozsonyt kivéve, mindenütt a magyarság vezetett a könyvolvasás terén, számban és esztétikai ízlésben egyaránt. Ľz előtt a réteg előtt minden magyar könyv ünnep és tanulmány, amelyet lelki vágyból, belső ösztönzésből vett kézbe. Nem mondunk rendkívülit, amikor azt állítjuk, hogy a könyvet jobban ismerte és szerette az itteni, mint az anyaországi olvasó. A magyar könyv sorsa, ha gyengén is, de biztosítva volt Cseh-Szlovákiában s a gyérszámú magyar vásárlóhoz csatlakozott a zsidóság —- a könyv az egyetlen terület, ahol kapcsolatban maradt a magyarsággal — úgyhogy egy-néhány könyv tüneményes pályát futott be a kisebbségi magyar piacon. Selejtes és értékes egyaránt. A „Viharsarok" és az Asztalos—Pethő mellett a „Halászó macska utcája"; egyik tíz-, a másik harmincezer példányban kelt el. Magyar könyvet olvasott a gyorsvonaton utazó vigéc, a kávéházi intellektuel, a baloldali munkás és mindenek előtt a kérdések kavargásában sodródó főiskolás ifjúság. Kisebbségi könyvkiadás. A kultúrélet legrendezetlenebb területe az írók személypolitikai tusakodása mellett a kisebbségi élet utolsó napjáig a könyvkiadás volt. Sok próbálkozás, kezdeményezés történt, hogy a kisebbségi könyv és író sorsát anyagilag és szellemileg biztosítsák, de mind kudarccal végződött. A társadalom nem figyelt fel a kisebbségi íróra, nem vásárolta könyveit. Nem ismerte irodalmát, vagy ha igen, nem ismerte el irodalomnak, mértéknek. Még a huszadik évben sem ritka az az intelligens ember, aki előtt teljesen ismeSzőúetkezeti kultúrház. Diószeg. Fogyasztási szövetkezet és kultúrház. Pered. retlen a kisebbségi magyar írás. A kisebbségi olvasó azért, ha könyvre pénzt áldozott, budapesti írótól vett könyvet, ezt támogatta, ezt tartotta csak irodalomnak. Álláspontja, amely miatt a kisebbségi irodalom szenvedett hátrányt, nemcsak kritikai, hanem magyar álláspont is volt. Megmutatta, liogv szellemileg egy pillanatra sem szakadt le a magyar művelődés fejlődéséről, s mindenkori megvallója a szellemi összetartozásnak. A kisebbségi író igazi vásárlója a budapesti könyvnap közönsége és a „kisebbségi estre" toborzott, mártírt ünneplő tisztelt hallgató az alföldi városokban. A magyar kormány és kulturális intézmények mecénásságával alapozott minden kiadó és író, enélkiil nem fogott bele semmiféle vállalkozásba. Amíg ehhez a kényelmes, de jellegzetes ponthoz eljutott a könyvkiadás, addig sok keserű és kiábrándító tapasztalattal gazdagodott, okult. Sokat kísérletezett a közöny letörésére és az olvasó meghódítására, de a kísérlet csak anyagi erejét csappantotta meg és lelki erejét, lendületét törte meg. A csendes bukás sorsára jutott a berlini Voggenreiter magyar alosztálya, amely jó magyar könyvvel akarta ellátni a szlovákiai magyarságot. Magyar klasszikusokat és kisebbségi írókat nyújtott a kisebbségi magyarság leié, de hiába. Sem a közönség, sem az ellenzéki magyar pártok nem méltányolták tiszta és áldozatos szándékát. Kultúrát és világnézetet akartak adni a kisebbségnek a baloldali könyvkiadási próbálkozások. Ezek is megbuktak. Legtovább élt közöttük az írók Könyvkiadó Vállalata (IKVA), amely öt könyvet adott ki. A közönnyel, úgy ahogy, csak egy kiadó bírta a „csakazért" harcot, a kassai Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet. Több éves fennállása alatt közel negyven könyvet adott ki és egy hat évfolyamot megért magas színvonalú irodalmi folyóiratot tartott fenn. Az írói között vegyesen voltak kisebbségiek és anyaországiak, fordított és eredeti munkák. A Kazinczy Lapkiadó mellett a kisebbségi élet utolsó éveiben két könyvkiadó tünt fel: a Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság irodalmi osztálya és a pozsonyi Tábla. Az első, amelyet népiesen ~ 121 —