Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

ELINDULTA HAJÓ AMERIKÁBA Elindult a hajó Amerikába, Sok magyarnak könnyes lett az orcája, Isten veled feleségem, családom, Teértetek a világot bejárom. Hosszú az út, a tenger meg hullámzik, Könnyeimtől a zsebkendőm elázik, Isten veled Magyarország, szép hazám, Kitudja, hogy látlak-e még ezután! Aki meghalt, a tengerbe bevetik, A holttestét a nagy halak megeszik, Csontjait a hullámok kopogtatják, Odahaza a kis árvák siratják. 7. ELMENT AZ ÉN URAM, IDEGEN ORSZÁGBA Elment az én uram, idegen országba, Azt írta énnékem, Menjek, el utána. Nem meg'ek, nem megyek, Idegen országba, Inkább meggyászolom, Háromféle gyászba. Pénteken fehérbe, Szombaton veresbe, Vasárnap délután tiszta feketébe. A huszadik század két nagy költőóriása Ady Endre és József Attila a kivándorlás veszélyét felismerve verseikben ostorozták a maradi feudális viszonyokat, és emléket állítottak a kitántorgott százezreknek. Már korábban is megihlette e téma az ismert és ismeretlen költőket, az utóbbiak közül idézzük a „Vándormadár" című költeményt, amely visszatükrözi a kivándorlók lelkiállapotát.

128 A gálya reng a méla bús tengeren, Eáradt szemével a magasba néz, borongó, síró alkony ég alatt lát fönn repülni vándormadarat. —Maradj velünk, itt éden a világ, Balzsam a lég, nem hewad a virág, Feledd hazádat, úgyis mostoha, — Hazát feledni nem lehet soha! —Jöjj árbocomra jöjj és pihenj meg ott. —Jó tengerész én nem pihenhetek ott a vág! ragad engem s a szívem beteg. Sietnem kell az óceánon át hog' megláthassam távoli hazám...