Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában

tudjuk követni azt az utat, amelyet a kései feudalizmus korszakától a korai kapitalizmusig végigjártak. Az 1781. évi összeírásból kitűnik, hogy sokan kölcsönpénzből tudták csak fenntartani kezdetleges kereskedelmi vállalkozásaikat, jó néhányan pedig olyan pénzszűkében voltak, hogy nem tudtak adót fizetni. Kölcsönt többnyire a szomszédos megyék jobbmódú és gazdagabb zsidó kereskedőitől kaptak, akiknek áruit közvetítőként továbbították. A megyei zsidóság többnyire bőrrel, dohánnyal, üveggel, mézzel, borral, gubaccsal és gyapjúval kereskedett, kisebb részük kontár iparosként dolgozott, vagy pedig a kocsmákban az uraság borát árulták. Szociális helyzetükre jellemző, hogy a szegények kategóriájába soroltak 52 háztartást, nyomorúságos körülmények között élt 38 fő, koldulással tengette életét 10 fő és a szegénység miatti szégyenében elbujdosott 3 fő.20

A vállalkozónak a kereskedelem nemcsak az érvényesülés és a meggazdagodás lehetőségét biztosította, hanem a bukás, a csőd és a tönkremenés veszélyével is szembe kellett néznie.

Az összeírás szerint a dohány- és a borkereskedelem is a kockázatos vállalkozások közé tartozott, többen koldusbotra jutottak. A tőkével nem rendelkezők a hitelezőktől megszerezhették a szükséges pénzösszeget, azonban állandó egzisztenciális félelemben éltek, az adósság Damoklés kardjaként függött a fejük felett. Egy-egy sikertelen vállakózás után nem tudták folyamatosan visszafizetni a sokszor magas uzsorakamatot sem. De a rablók és betyárok áldozatai is többnyire közülük kerültek ki. Nem egyedi eset Grass Jakabé, akinek 1772-ben Horvátországban 800 ft értékű áruja a tűz martaléka lett, 1778-ban elloptak tőle 400 ft-ot, a hitelbe adott 1000 ft-ját pedig nem kapta vissza.21

A csődbe jutott zsidó kereskedők közül jó néhányan reménytelen helyzetükben nem láttak más kivezető utat, mint a szökést. A körözött személyek más megyékben, esetleg más név alatt kívántak egzisztenciát teremteni. Ugyancsak nem tekinthetjük egyedi esetnek Somogy vármegye zsidó közösségének egyik 1772. évben tett panaszát, amely a zsidó lakosság kiszolgáltatottságát tükrözi. Mérey Ignác gigei földbirtokos — megelőzően — árenda szerint házába befogadott egy zsidót, aki Rohoncról családját is leköltöztette. A családfő adósságba keveredve megszökött és ismeretlen helyre távozott. A földesúr az adósságot brutális módon hajtotta be, „a zsidó asszonyt mindennemű csekély jószágibul kifosztotta... magát az ártatlan gyermekeit kegyetlenképpen kezekre és lábakra megkötöztetvén és szörnyűképpen mindannyit megveretvén, áristom alá záratta...”22 Majd csak akkor engedte szabadon őket, amikor mások kezességet vállaltak értük. Később ismételten megverette a megkínzottakat. A vármegye ugyan utasította a szolgabírót az ügy kivizsgálására, a jóvátétel megfizetésére, de a tényen ez aligha változtathatott, nevezetesen azon, hogy a személyes önkényeskedések mindennaposak lehettek. Hasonló túlkapásokat a jobbágyokkal szemben is elkövettek, a fenti példával csupán illusztrálni kívántuk, hogy a zsidók kiszolgáltatottsága milyen mérvű volt.

A megyei zsidó közösség ugyanakkor bizonyos autonómiával is rendelkezett, maguk közül választhattak bírót és esküdteket, akik igazságszolgáltatási feladatokat is elláttak, de a taxa tolerantia beszedéséért is ők voltak a felelősek. Hatáskörébe tartozott még a vallási ügyek felügyelete, bizonyos szociális kérdések megoldása, így többek között az árvákról és az özvegyekről való gondoskodás. A vitás esetekben a végső ítéletet azonban mint fellebviteli fórum, az úriszék, vagy pedig a vármegye első számú embere, az alispán mondta ki.

58