Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában
A zsidó kereskedők többsége áruit még háton hordta. Szociális helyzetükre jellemző, hogy a reájuk kivetett taxa tolerantiát sem tudták befizetni, 1781-ben 1000 ft adósságuk maradt.23 A századelő első évtizedében két ízben is - 1802-ben és 1806-ban - kérvényezték a megyénél az adóterhek csökkentését, mivel a tolerantiális taxa 50%-kai növekedett. Mindezt többek között azért is indokolatlannak tartották, mivel a megyében nem voltak nagyobb városok, a kereskedelmet pedig nehezebbé tette a folyók és a jó utak hiánya. Azt sem tartották elfogadhatónak, hogy Somogy megyét az adókvóta tekintetében azonos módon bírálták el, mint Pest, Sopron és a kereskedelem tekintetében jobb adottságú megyéket, pedig ott lényegesen gazdagabb zsidó családok éltek. A súlyos adóterhek elől éppen a legtehetősebbek menekültek el, Veszprém, Tolna, Zala és Sopron vármegyékbe. Az ittmaradottak terhei azáltal még hatványozottabban megnövekedtek, szaporodtak a végrehajtások. A helyzet még évtizedek múltával sem javult, a megye egyik 1818. évi jelentése szerint „általában véve a megyénkbeli zsidóság szegény, mivel a kereskedésnek nálunk semmi piatza, sőt folyamatja is csekély van, úgy hogy nagyobb részint a kanizsai nagyobb kereskedőknek a biztosai”.24 A zsidók foglalkozás szerinti megoszlását 1815- évből elkészítettük, amelyet az 1. sz. mellékletben tüntettünk fel.25 Az 1781-től eltelt majd három és fél évtized alatt mind a foglalkozás, mind pedig a szociális helyzet tekintetében figyelemreméltó változások történtek. Bár a házaló kereskedelem még mindig alapvetően meghatározza a zsidóság életmódját, gazdasági differenciálódásuk azonban minden kétséget kizáróan kezdetét vette. Számottevő még mindig azoknak a száma, akik a társadalom perifériáján élve - létbiztonság hiányában - csak mások segítségével tudják családjaikat eltartani. Közülük sokan koldulással egészítik ki szűkös keresetüket. A boltosok és a kereskedők azonban már megindultak az anyagi felemelkedés útján, bár kétségtelen ekkor még kirívóan gazdag családok közöttük sem voltak. Az árendások pontos létszámát a hiányos adatok miatt nem ismerjük, de feltehetően lényegesen többen voltak, a vendégfogadók és csárdák bérlői közülük kerültek ki. A mesteremberek létszáma feltűnően magas volt, jövedelem tekintetében azonban a boltosoktól és a kereskedőktől elmaradtak. A zsidó kézművesek a céheken kívül dolgoztak, kontáriparosként a lakosság szolgáltatását látták el. Létszámuk - feltehetően - azért ilyen magas, mivel az összeírok az ipari és a kereskedelmi tevékenységet nem tudták sok esetben különválasztani, és így többségüket a mesteremberek rovatában tüntették fel. Ha a céhes kézművesek és a zsidó kontárkézművesek tevékenységét összevetjük, akkor kitűnik, hogy amíg az előbbiek többsége - a vizsgált korszakban - az iparral párhuzamosan mezőgazdasággal is foglalkozott, addig az utóbbiaknál a kereskedelem töltötte be a kiegészítő foglalkozás funkcióját. Mindkét esetben e kettősséget a kényszerhelyzet diktálta. A zsidó kézműves ugyanis rákényszerült, hogy áruit házaló kereskedőként értékesítse. A mezőgazdaság ugyan biztonságosabb megélhetést nyújtott, a kereskedelemben azonban nemcsak a távlati, hanem a pillanatnyi perspektívák is biztatóbbak voltak. Éppen ezért a zsidó kézművesek gazdasági helyzetük megszilárdulása után inkább a kereskedelem felé orientálódtak. De a céhek magatartása is ez irányba kényszerítette őket. A zsidóság szociális helyzetét a zsúfolt lakások is megnehezítették, mivel házingatlannal nem rendelkezhettek, így esetenként egy háztartásban két-három rokon család is élt. 59
