Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés

De az igazságtalanság, ami a holocaust áldozatait érte, nem eshet áldozatul a természetes felejtésnek. A dolog lényegére tapintott rá Elie Wiesel, amikor ezt írta: .Árulás lenne a felejtés: ha csak azért maradunk életben, hogy eláruljuk a halottakat, akkor jobb lett volna életben sem maradnunk.”

Csak akkor gyógyulnak a sebek, ha sok együttes lépés követi az egymáshoz vezető első lépéseket. Ilyen együttes lépés ez a mai gyásznap és megemlékezés az áldozatokról. Számomra pedig különlegesen megrendítő, hogy somogyi és kaposvári létemre a város maradék zsidóságával együtt gyászolhatom iskolatársaimat, barátaimat, atyai barátomat, Sándor bácsit és feleségét, Hermin nénit, tanáraimat, és mindenkit, akár közel álltak hozzám, akár nem, de hozzátartoztak ifjúságom életvilágához, s akiknek a halálával egy egész világ dőlt össze bennem. Beszélni kell róluk, hogy ne űzzük ki emlékezésünkből a történteket, hogy ne ítéljük még egyszer halálra, a felejtés halálára a megholtakat.

Csak akkor gyógyulnak a sebek, ha továbbmegyünk a gyászmunka és kiengesz- telődés közös ösvényén, ha nem feledjük ezt a mai napot, ha nem úgy emlékezünk majd vissza rá, mint egy véglegesen lerótt tartozásra, ami már kihúzható életünk főkönyvében; ha kezdetnek tekintjük, amely megcsillantja a közös jövőt, és felszólításnak, amely elkötelez a kiengesztelődés munkájára.

Csak akkor remélhetünk gyógyulást, ha - a múltat nem felejtve - elkötelezzük magunkat a jövőnek, amelyet a hívő zsidók és hívő keresztények közös vallási kontextusában Isten országának mondunk, a béke, a megértés, a testvériség országának. Isten ajándéka ez és az emberi munka gyümölcse. Az igazságosság valamennyi vértanújának tanúbizonysága, az auschwitzi vértanúk emléke a legerősebb indíték erre a közös munkára, amelyről így beszél Szofoniás próféta: „akkor majd tiszta ajkat adok a népeknek, hogy mindannyian segítségül hívhassák az Úr nevét, és egy szívvel szolgáljanak neki” (Szof 3,9).

Hogyan kell tiszta ajakkal beszélni az 1944-es évről? Irodalmi pátosszal vagy tárgyilagosan kopogó mondatokkal? Vallási összefüggésben vagy politikai kontextusban? Kortársi iszonyattal, a túlélő alázatával, az akaratlan cinkos bűntudatával, vagy a vétlenek hűvös nyugalmával? Sebeket tépő szenvedéllyel, vagy óvatos tapintattal? Hisz valamennyiünknek köze van hozzá: a túlélőknek, a szemtanúknak, a később születetteknek és az ezután születendőknek, mert ami akkor történt: immár magyar történelem.

Hogyan próbáltunk beszélni - amíg még egyáltalán lehetett? Tapintattal. Zsidó helyett elkezdtünk üldözöttet mondani, finoman, gyengéden vagy éppen magától értetődő egyszerűséggel. És ők nem tiltakoztak; sőt igényelték, szinte megkövetelték, mintha örök időkre elismernék a ’44-ben rájuk kényszerített abszurditást: hogy zsidónak lenni szégyen. De nemcsak tapintatosak voltunk. Képmutatók is. Mert nem vállaltuk, nem vállalhattuk a felelősséget a gázkamrákért, tehát semmit sem vállaltunk. Nem mi voltunk. A nácik voltak. A németek. A nyilasok. Mi is szenvedtünk. Nekünk is vannak halottaink. Tehát: bűntelenek vagyunk. Ők — s akkor lehetett-e másként? - azt kívánták, sőt követelték, hogy mindent vállaljunk. Aztán elhallgattunk, s el is hallgattattunk majdnem ötven esztendőre. Nem a szív hallgatott. Csak a száj. Mert túl nagy volt a teher. Túl sok a fájdalom. Amit itt elbírtunk volna, az ott kevés volt, s ami ott elég lett volna, attól iszonyodtunk, mert arra nem volt, nem is lehetett mentség.

A túlélő zsidóság traumatikus állapotba került. Mit tegyenek? Hová, mivé legyenek? Lehet ez a föld még valaha ismét haza az ő számukra? Dobják el zsidóságu16S