Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés
Csak ebben a kölcsönös mozgásban közeledhetünk Istenhez, akinek irgalmára mindig hagyatkozhatunk. Mivel teljes megbékélésben remélünk, nem zárhatjuk le a kiengesztelődés folyamatát. Ez nem mehet át soha a birtokunkba, nem rendelkezhetünk vele soha úgy, mint egyéb javainkkal. Csak akkor lehet részünk benne, ha belátjuk, hogy szigorúan véve nem illet meg minket. Vonatkozik ez az Istennel való megengesztelődésre csakúgy, mint embertársaink kiengesztelésére. Elégtétel nélkül lehetetlen a kiengesztelődés. Az elégtételt nem tekinthetjük valami kellemetlen tehernek, amitől legjobb volna mihamarább megszabadulnunk. Őszinte bánatból kell fakadnia az elégtételnek. Ezért nem instrumentalizálható, nem tekinthető a bocsánat elnyerésére szolgáló eszköznek, aminek az árán megvásárolható a kiengesztelődés. A megbocsájtás sem teszi fölöslegessé. Az elégtétel bensőleg tartozik a bűnbánathoz, annak kézzelfogható megvalósulása. Ha a szó szoros értelmében nem is tehető jóvá a vétek, a jelenben enyhíthető, a jövőben megtörhető a gonosztett átka. Az emberi megbocsájtás és kiengesztelődés nem független az Istennel való kiengesztelődéstől: az egyik feltételezi a másikat. Egymásra kell találniuk. Ehhez pedig az szükséges, hogy a zsidók újra tudjanak hinni keresztény embertársaikban. Ennek előmozdítása a keresztények legfőbb feladata. Része az elégtételnek, amint a bizalom lerombolása része volt a bűnnek. A holocaust csaknem jóvátehetetlenül fosztott meg zsidókat és nem zsidókat közös emberségük tudatától. Nemcsak a keresztényeknek kell megtanulniuk, hogy kezet nyújtsanak a másiknak, s hogy elfogadják a tétova kéznyújtást, hanem a zsidóknak is. Zsidók és nem zsidók kiengesztelődése nemcsak politikai létkérdés hazánkban, hanem szellemtörténeti szükségszerűség a zsidó nép számára is. Lehetetlenség ugyanis, hogy két nép, melynek összefonódott a sorsa, örökre hátat fordítson egymásnak, s ne törődjék egymással. A zsidó tanítás szerint különféle fajtái vannak az engesztelésnek. ,Aki parancsot hágott át és megtér, az rögtön bűnbocsánatot nyer” (Jóma), más vétkek csak hosz- szabb idő múltán nyernek bocsánatot. Ennek az időnek a hossza nemcsak a töre- delem őszinteségétől függ, hanem a vétek súlyától és természetétől is. A bűnbánattar- tás keresztény rendje szintén előírja a kellő vezeklést, s kötelezi a bűnöst, hogy tőle telhetőleg tegye jóvá az okozott kárt, állítsa helyre a megsértett törvényt. Mit tegyünk hát? Vegyük tudomásul, hogy az idő önmagában nem gyógyítja be a sebeket. Az elhallgatás nem hoz közelebb bennünket egymáshoz. Bármikor hatalmába kerítheti tudatunkat az elfojtott bűn vagy fel nem dolgozott fájdalom. Aki nem tud a holocaustról, az nem akarja tudomásul venni. Ha bűnről van szó, akkor felelős az ember mind tudásáért, mind nem tudásáért. Minél könnyebben tudhatunk egy bűnről, annál súlyosabb a felelősségünk, ha nem veszünk róla tudomást vagy eltagadjuk. Aki nem tud a holocaustról, az nem akar tudni róla: nem lehet tisztességes ember. Aki kisebbíteni akarja a zsidóság mérhetetlen szenvedéseit - nemcsak a holocaust szörnyűségeit, hanem évezredek megpróbáltatásait - az abba a gyanúba keveredhet, hogy visszamenőlegesen jóváhagyja hatmillió zsidó, és ezen belül hatszázezer magyar zsidó lemészárlását. Aki mentséget keres, aki mások szenvedéseire, vagy a zsidók bűneire hivatkozik, aki a zsidók nyakába kívánja varrni a kommunizmus összes embertelenségét, az szimbolikus tömeggyilkosságot követ el, szimbolikusan bevagonírozza és gázkamrába löki embertársait. Az emlékezés parancsa nem tévesztendő össze a gyűlöletre való felhívással, ahogyan az őszinte megbocsájtás készsége sem azonos a meggyilkoltak elárulásával. 164
