Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés

az igazságtalanságokat, akkor közös a vezeklés kötelezettsége is. Mindig érinti az egyént a közösség viselkedése. Nemcsak azokat, akik valamiként „benne voltak” a dologban, hanem azokat is, akiknek történetéhez hozzátartozik a soa, hatmillió zsidó elpusztítása. Csak részesként és érintettként szólhatunk, abban a reményben, hogy a bánat elvezet majd a kiengesztelődéshez és megbékéléshez mindazokkal, akiknek adósai vagyunk.

Az Istennel való teljes kiengesztelődést meg kell hogy előzze azok megbocsájtá- sa, akik ellen vétettünk. Ez a megbocsájtás nem a kiengesztelődés kezdete, hanem végső gyümölcse. Nem térhetünk meg Istenhez anélkül, hogy ne fordulnánk tiszta szívvel azokhoz, akik ellen vétettünk. Tőlük kell bocsánatot nyernünk, bár erre semmi jogot nem formálhatunk. Ember csak azt bocsáthatja meg, ami őt érte, és ugyanígy csak annak a bocsánatát kérheti, amit ő követett el. Amint Chaim Herzog államelnök mondotta 1987-ben: „Csak a halottaknak van joguk megbocsátani, az élőknek nem szabad felejteniük.” Nem szolgálhat ez a gondolat ürügyül a kibékülés parancsának elutasítására, hiszen annak a mély belátásnak a megfogalmazása, hogy az auschwitzi gyilkosságok túlélőinek és a meggyilkoltak utódainak nincs joguk arra, hogy a holtak nevében beszéljenek. Ide kívánkozik Martit! Iiiiher kijelentése: „Mivé tenném magamat, ha arra vetemednék, hogy megbocsássak”, ez nem az engesztelhetetlen bosszú megnyilvánulása, hanem a halottak iránti kegyeleté, nem a megboc.sáj- tás megtagadása, hanem a jogtalan igény visszautasítása. Tanúságtétel, amely arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy ellenőrizzék a megbocsájtásról alkotott szokványos fogalmaikat. Bármennyire hasznosak is hagyományos tanításaink a megtérésről és bűnbánatról, éppen a soa felfoghatatlansága késztet felülvizsgálatukra.

Az Istennel való kiengesztelődéshez vezető út legfontosabb állomásai: a bánat, a vétkek megvallása, a jóvátétel megkísérlése, a bűnbocsánat kérése, és a kiengesztelődés azokkal, akiknek ártottunk. MosesMaimonides szerint: „kérlelni kell és szívére hatni, hogy megbocsásson... de nem viselkedhetünk makacsul, ha nem engesztelő- dik meg... ha bocsánatát kérik valakinek, teljesítse szívesen és teljes leikéből” (Hilkot tsuva II, 9-10). Mindannyiunknak, zsidóknak és keresztényeknek erőt kell venni magunkon, hogy képesek legyünk rá. Elsietett, felszínes és alapjában véve őszintét- len megbocsájtás nem visz megbékéléshez, hanem csak elfojtáshoz valamennyi érintett kárára. Újból Martin Buherre hivatkozom: „Senki sem beszélhet Isten nevében, senki nem beszélhet mások nevében... De mit tehet az, akihez bocsánatért fordulnak? Beszélhet-e hatmillió halott nevében? Beszélhet-e a cigányok és a többi elhurcolt nevében? Egyáltalán a zsidóság nevében, az egész világon szétszórt zsidók nevében, és mondhatja-e: »Bocsánatot nyertél!« Nem.”

Ha valaki meg akar szabadulni vétkeinek a terhétől, vallja meg, hogy miben vétkezett - tanítja Moses Maimonides. A megbocsájtás kérését meg kell előznie a bűnösség megvallásának, méghozzá nemcsak ajkainkkal, hanem egész viselkedésünkkel. Csak bűnei megvallásával nyilvánítja ki valaki, hogy vállalja a bűnös múltat és az érte való felelősséget. Nem érhetjük be merőben objektív ténymegállapítással. A múltat fel kell dolgoznunk, le kell hatolnunk a gyökerekig. Fel kell tárnunk a vétek okait. Nem apologetikai-elhárító célzattal, hanem azzal a szándékkal, hogy tisztábban lássunk időközben szerzett történelmi tapasztalataink fényében. El kell végeznünk a gyászmunkát, türelmesen és kitartóan kikutathatunk mindent, ami ehhez a képtelen helyzethez vezetett.

Jeremiás prófétánál olvasom: „elfordultam Tőled, de már bánom bűnömet, amióta megtértem” (jer 31,18-19). A megtérés föltétele a bánat, a bánaté a megtérés.

163