Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Szita Szabolcs: A zsidók üldözése Magyarországon 1944-ben

csendőrök összefogták a „befogadási engedéllyel” Budapestre igyekvő vidéki zsidókat, akiket Békásmegyeren koncentráltak. így aztán naponta átlag több mint tízezer emberrel haladtak a szerelvények Kassán át Auschwitz felé.

A lakosság körében a folyamatosan gerjesztett faji gyűlölködésen, a rendeletek passzív tudomásulvételén és az általános közönyön túl az antihumánus rendelkezések és a kirekesztő korlátozások áradatával szemben néhány ellenérzést jelző megnyilvánulásra is sor került. Még áprilisban Győrött humanista gondolkodású polgárok - feltehetőleg a József Attila Kör tagjainak kezdeményezésére — gomblyukba tűzött sárga virággal fejezték ki együttérzésüket a sárga csillag viselésére kötelezett zsidó polgárokkal.13

Ahogy Észak-Erdélyban Márton Áron püspök, a Dunántúlon báró Apor Vilmos, a győri katolikus egyházmegye püspöke lett a zsidók megsemmisítését szolgáló intézkedések elleni harc, a németellenesség, később a nyilas terror elleni nyilvános fellépések egyik fő szószólója. Szombathelyen Kovács Sándor püspök nemcsak a helyi karhatalmi testületeknél, de a szószéken, majd a Sztójay-kormány egyes tagjainál is tiltakozott az üldözés ellen. Felszólalásainak a minisztereknél nem volt foganatja, helyi összeköttetései révén azonban néhány zsidót meg tudott menteni.

Apor püspök élesen felemelte szavát a diszkriminációs intézkedések, a zsidók elleni kegyetlenkedések ellen. Minderről a miniszterelnökkel akart tárgyalni, de Sztójay Döme nem fogadta. A püspök emiatt is memorandumokat írt, többszörösen tiltakozásra, pásztorlevél kibocsátására hívta fel az ütközéstől óvakodó Serédi Juszti- nián hercegprímást. Jaross Andor belügyminiszterhez intézett levelében elítélte a gettózást, „mely minden emberiességgel és keresztény szellemmel ellenkezik, mely igazságos és tárgyilagos ítélet nélkül büntet ártatlanokat”.

Angelo Rótta pápai nuncius támogatását kérte, ismételten nyílt fellépésre hívta fel leleplező tiltakozástól vonakodó hercegprímást. A Magyar Szent Kereszt Egyesület képviseletében külön harcot vívott az ún. zsidókeresztények diszkrimináció alóli felmentéséért, ebben a kérdésben állandó kapcsolatban állt püspöktársaival, a hazai felekezetek vezető személyiségeivel.

Serédi hercegprímáshoz intézett június 15-i levele a vidéki deportálásról hallgató egyházvezetés felelősségére is utalt. „Hogyan fogunk megállni a történelem előtt — tette fel a kérdést —, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz ezer meg ezer embert, megfosztja őket minden emberi joguktól és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolgamunkára és a halálra deportálják?”1’*

Agyőrihez hasonló megnyilvánulásokra másutt is akadt példa. A gyűjtőtáborokból Németországba szállítás előtt munkaszolgálatra kiemelt férfiak menetét több városban sok nem zsidó sírása kísérte. Bizonyos, hogy a jobb érzésű emberek szívében helyet kapott a részvét, de a tehetetlenség érzete megakadályozta, hogy ennél több is történjék. Volt rá eset, hogy a korábban nyilas érzelműeket is megrendítette a deportálás ténye, és elhangzott a mentegetőzés: „Nem így akartuk.”

Pécs és környéke zsidósága a gettó után - Virág Ferenc pécsi püspök a gettófogság idején még enyhítéseket tudott elérni - néhány napot a győjtőtáborban, a pécsi Lakits laktanyában töltött. Július elején a laktanyába való átvonulás igazolványok, élelem és tisztálkodószerek nélkül zajlott, az országszerte „bevált” módon. Mikor a rendőrség az őrizetesek tömegét átadta a csendőrségnek, a korábbinál sokkal súlyosabb bánásmód következett. „Az öregeket leparancsolták a stráfkocsik- ról és a csak vánszorogni tudókat puskatussal sürgették. Voltak, akiket megrugdostak

118