Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója

maguk nem éreztek feltétlen késztetést hazájuk elhagyására és az ismeretlen megkísérlésére, hiszen, ha az 1935-ös pártnap ajánlásai alapján hozott két úgynevezett nürnbergi törvény kellemetlen volt is, azokkal még együtt lehetett élni. Másrészt pedig azok a zsidók, akik mégis az emigrációra adták a fejüket, kénytelenek voltak tapasztalni, hogy a kapukat a legtöbb országban bezárják előttük. Egyre nehezebb volt vízumot szerezni, nagy antiszemita szervezetek működtek annak érdekében, hogy a németországi menekülőket távol tartsák országuktól. Az idő előrehaladtával hozzájött még ehhez, hogy a zsidók egyre szegényebbek lettek, egyre kevesebb pénzt és egyéb értéket vihettek magukkal, és ennek megfelelően egyre kevésbé voltak „kívánatosak” mások szemében. Funke ezzel kapcsolatban Göringet idézi: „Mégis csak különös - mondta Göring -, hogy azok az államok, amelyek a közvélemény előtt fellépnek a zsidókért, mindig vonakodnak befogadni őket. Azt mondják, hogy ők a kultúra nagyszerű úttörői, a gazdaság zsenijei, az államtudomány zsenijei, a filozófia és a költészet zsenijei, amikor azonban e zseniket gondjaikra akarjuk bízni, akkor lezárják előttük a határt.”’ E gúnyos szavakat kétségkívül alátámasztotta az 1938-as eviani konferencia végeredménye, amennyiben világossá tette, hogy nagyobb számú bevándorló befogadására a világ egyetlen arra alkalmasnak vélt hatalma sem tud vállalkozni.

így és ezért merült fel, hogy keresni és találni kell a világban egy olyan helyet, lehetőleg szigetet, ahová e mások által nemkívánatosnak tekintett emberek elszállíthatok. A fordulat a német politikában 1938-39-ben következett be, együtt azzal, hogy az önkéntesnek tekinthető kivándorlást a kiszemelt övezetbe történő kényszerkitelepítés gondolata váltotta fel. Ekkor jött divatba Madagaszkár, hogy azután a zsidók ottani kényszertelepítésével a hivatalok néhány évig eljátszadozzanak. Ez volt az úgynevezett „területi megoldás” időszaka, amit a már említett körülmények mellett az is sürgetett, hogy időközben náci kézbe került a lengyel zsidóság egy része, majd 1940 tavaszán a nyugat-európai zsidók túlnyomó hányada is. Másként szólva ekkor már legkevesebb 2,2 millió, de más számítások szerint 3 milliót is meghaladó zsidó jövőjéről, életéről vagy haláláról volt szó. A megoldást ugyanakkor elősegíteni látszott, hogy a francia birtokot képező és gyéren lakott Madagaszkár felhasználása e célra Franciaország német lehengerlése következtében elérhetőnek látszott. E lehetőséget eredetileg a lengyel kormány vetette fel, azután felbukkant az eviani konferencián, tárgyaltak róla 1939-ben is, majd 1940 nyarán került a kérdés döntésközeibe. A kérdéssel foglalkozó náci hivatalok- így a külügyminisztérium, a náci párt Külügyi Hivatala, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheits-Hauptamt, RSHA) egyenesen lelkesedtek az ötletért. Mindenféle kivitelezési tervek születtek, és 4-6,5 millió zsidó áttelepítésével számoltak. Nehézségek is mutatkoztak azonban, lévén, hogy a szállításban az angol flottának is részt kellett volna vállalnia, miközben Nagy-Britannia már hadiállapotban állt Németországgal, nem beszélve arról, hogy a hatalmas tranzakció finanszírozására sem akadt vállalkozó. A madagaszkári kényszertelepítés gondolata végül mégsem e problémákon feneklett meg, hanem azon, hogy Hitler döntött a keleti támadás mellett, és ez az egész kérdést új megvilágításba helyezte.

1941-ben Hitler ott vette fel a fonalat, ahol a Mein Kampf utolsó mondatát leírva átmenetileg elejtette. Ha ezzel kapcsolatban úgy tesszük fel a kérdést, hogy vajon 1924-től kezdve mindig is pontosan azt akarta-e, amit 1941-től kezdve végrehajtott, úgy az adható válasz sosem lesz teljesen kielégítő és bizonyított. Annyit mondhatunk, hogy elméletileg a Mein Kampf megalapozta az Endlösungot, tartalmilag annak a

109