Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója

puccskísérlet és az azt követő börtönbüntetése után vált azzá a kiváló taktikussá, amilyennek azután jó ideig mutatkozott. Az általa 1925 elején választott legalitás és a parlamentáris keretekben történő hatalomkisajátítás konzekvensen keresztülvitt taktikája - sok egyéb között - megkívánta, hogy hangfogót tegyen radikális nézeteinek hangoztatására, és közöttük az általa képviselt zsidóprogramot is háttérbe szorítsa. Ettől kezdve Hitlernek széles és heterogén társadalmi csoportok, rétegek szimpátiáját kellett megszereznie, hiszen másként nem juthatott a többségi szavazatok birtokába. A német társadalom pedig - minden antiszemita hajlandóság ellenére - a hitleri értelemben nem volt antiszemita. Tekintettel kellett lennie tehát a hagyományos antiszemitákra. (Azt a rejtélyt, hogy a mind nagyobb számban forgalmazott Mein Kampf e szempontból csakúgy, mint annyi más kérdésben miért maradt hatástalan, itt nem kívánom tárgyalni, de tény, hogy lényegében hatástalan maradt, méghozzá nem csak a konkurens antiszemitizmusok képviselői, de az érintettek esetében is.)

A hitleri-náci antiszemitizmus „világszemléleti” megalapozása egyúttal a célmeghatározást is magában hordozta, méghozzá nem kizárólag a már érintett általános és quasi „hitbeli” értelemben, hanem konkrétan, a Grund und Boden, vagy másként a Lebensraum megteremtéséért folytatott küzdelemben is. A nemes árjafaj kudarcait, azt az elviselhetetlen tényt, hogy más hatalmakhoz képest túlságosan nagy a népsűrűsége és ez további lassú pusztulásra ítéli, és hogy ráadásul ártalmas ideológiák, életminták és kultúrhatások rongálják, ezt mind-mind a zsidó befolyás számlájára kell írni. Ők az okai a háborús vereségnek, következésképpen annak is, hogy a Birodalom terjeszkedés helyett veszteséggel zárta e nagy erőpróbát. Az ő demokratikus, parlamentáris, liberális, marxista befolyásukat kell tehát mindenekelőtt kiiktatni ahhoz, hogy a következő erőbevetés sikerrel záruljon. A nagy külpolitikai-katonai cél végrehajtása előfeltételezi tehát a náci gondolatmenet szerint a zsidó befolyás teljes megszüntetését, ami egyébként tökéletesen egybevág a hatalomról és államról alkotott elképzelésekkel.

A követendő külpolitika meghatározásában Hitler a Mein Kampfban, majd később a gyakorlatban, még ennél is messzebbmenően tekintettel volt a zsidó befolyás általa vélt körülményeire. Az első világháború menetéből és következményeiből legfőbb következtetésként a kétfrontos háború elkerülését vonta le. Ezért marasztalta el a császári Németországot abban, hogy nem mondott le világosan minden gyarmati követelésről, és emiatt szembe került Nagy-Britanniával. A háborút követő években többször rámutatott arra, hogy Németországnak választania kell: vagy összefog egy másik nagy szárazföldi országgal és legyűrve Nagy-Britanniát szert tesz egy nagy tengerentúli birodalomra, vagy az utóbbiról lemondva megszerzi Nagy-Britannia támogatását, egyetértését ahhoz, hogy a Keleten építse ki a maga Lebensraumját. A Mein Kampf oldalain Hitler e vagylagosságot megszüntette és egyértelműen a második megoldást vázolta fel, mint követendő utat.

A keleti nagytér megszerzésének lehetőségét Hitler a legszorosabb összefüggésbe hozta a maga zsidóelméletével. Abból indult ki, hogy a zsidók minden látszólagos kulturáltságuk és ügyességük ellenére kizárólag azon buzgólkodnak, hogy a befolyásuk körébe vont népeket megrontsák. Sem önálló kultúra kifejlesztésére, sem államszervezésre nem képesek. Jelenlétük a hatalomban e hatalom aláásását, megrontását eredményezi. Bizonyításra nem szoruló tényként kezelte ugyanakkor, hogy miután - vélte - az orosz állam kiépítésében oly fontos szerepet betöltő német elemet onnan kiszorították, az ő helyüket a bolsevik zsidók foglalták el. Ez önma106