Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója
gában véve garancia arra, hogy ez az ország végletesen meggyengüljön, és annál is kevésbé tudjon ezen változtatni, mivel az államépítésre az alacsony faji színvonalat képviselő szlávok sem alkalmasak.3 (Ha mégis annak bizonyulnának - teszi hozzá ehhez Hitler -, akkor viszont nem szabad velük összefogni, mert ez esetben ők lennének a legfőbb riválisok.) Arra, hogy Hitler a 20-as évek derekán fajelméleti tételeit ezen a módon próbálta a Szovjetunióra alkalmazni, még kétségkívül voltak reális kiinduló pontjai is, hiszen a hatalmi csoportban valóban sok volt a zsidó, és az állam valóban a gyengeség ezer jelét mutatta. Sokkal kevésbé érthető, hogy e tézist még a háború kezdeti szakaszában is fenntartotta, és véleményét majd csak 1941 végétől kezdve revidiálta, igaz, hogy akkor viszont nagyon is alaposan. 1945 elején már oda jutott, hogy a „keleti népet” tekintse a némettel szemben erősebbnek, vagyis az ő nomenklatúrája szerint fajilag tisztábbnak és magasabbrendűnek. I litler már 1920-tól kezdve kacérkodott azzal a gondolattal, hogy Németország esetleg megszerezheti Anglia és Olaszország szövetségét, a Mein Kampfban pedig ezt határozottan leszögezi. A zsidókérdés vélhető hatását azonban e lehetséges szövetségi politikával kapcsolatban is mérlegeli. Kétségeinek és félelmeinek ad ugyanis hangot azt illetően, hogy a mindkét országban, de különösen Angliában érvényesülő zsidó befolyás ezt esetleg megakadályozza. Ismeretes, hogy a náci vezetés és személy szerint a Führer szinte az utolsó percig reménykedett az angol pálfordulásban, ami azonban légből kapott feltevéseken alapult. Légből kapott volt az a meghatározó vélekedés, hogy amennyiben Németország közvetlenül nem fenyegeti a Brit Birodalmat, úgy Nagy-Britanniának semmi oka sincs arra, hogy szembe forduljon a kontinentális egyeduralomra törő Németországgal. E tétel megalapozatlan volt nem csak annyiban, hogy a kontinens oldalában elhelyezkedő ország számára e túlhatalom önmagában véve is halálos veszedelmet jelentett, de azért is, mert a német kontinentális uralom Gibraltártól kezdve az egész Földközitengeren és Afrikában, továbbá a Balkánon át a Közel-Keleten, a Kaukázus-vidékről kiindulva pedig a Közép-Keleten is, vagyis úgyszólván az egész Birodalomban a fenyegetéssel lett volna egyértelmű. Hitler azonban nem e tényezőkre, hanem a brit politikában érvényesülő zsidó befolyásra vezette vissza, hogy az annyira remélt szövetséget Angliával végül nem alakíthatta ki. Ezért tekintette a brit miniszterelnököt, Winston Churchillt mindenestől a zsidók kreatúrájának. Tételét egyébként a háború évei alatt kiterjesztette az Egyesült Államokra és személy szerint Rooseveltre is, miközben e körből határozottan kivonta Sztálin személyét, elismerve, hogy ő legalább nem idegen, zsidó, hanem saját hatalmi érdekekért harcol. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt és vezére 1933 elején abba a helyzetbe került, hogy programját elkezdje megvalósítani. A hatalomra lépés és a koalíció előfeltevése azonban az volt, hogy Hitler egy konzervatív színezetű, nacionalista eszmerendszeren alapuló rendcsinálást hajt végre, ami korlátok közé helyezte zsidópolitikájának megvalósítását. E korlátok a koalíció felszámolása és a teljhatalom megszerzése után is érvényesültek mind belső, mind külpolitikai tekintetben. Hitler vélhetően szerette volna elérni, hogy zsidóprogramját spontán népi kitörésekre és támogatásra támaszkodva alakíthassa ki, erről azonban le kellett mondania. Az 1933-ban szervezett zsidóbojkottot ugyanis csaknem kizárólag náci kommandók hajtották végre, és abban a németek tömegei nemcsak nem vettek részt, de inkább együttérzésüket juttatták kifejezésre és mindenesetre egyáltalán nem követték a náci ujjmutatást, ami a zsidó boltok, vállalkozók, ügyvédek stb. megbuktatására irányult volna. A támogatást egyébként minden valószínűség szerint Hitler nem arra akarta 107
