Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója
a német népben még tiszta, fertőzetlen, ennek segítségével megteremtik a nagy germán birodalmat, aminek áldásaiból mindenki részesülhet, aki majdnem olyan tiszta vérű, mint a németek említett válogatott elitgárdája, feltéve, ha elismeri emezek jogait (valójában előjogait). Hitler számára a nagy kérdés mindebben az, hogy a célt, az uralkodásra teremtett magasrendű fajt miként lehet megmenteni, és miként lehet mind az ő, mind más, arra érdemes nemzetek életéből kiirtani a megrontó elemet, az antiembert, a Sátánt. E szempontból mind Hitler, mind a nemzetiszocializmus élettörténetében megfigyelhetőek változások, fokozatok. Bécsi korszakában és a háború évei alatt Hitler nagy valószínűség szerint csak amolyan közönséges antiszemita volt, mint sokan mások, de hihető, hogy a zsidókérdés már évek óta foglalkoztatta. Tény azonban, hogy 1919-ig nem ismert egyetlen antiszemita megnyilatkozása vagy gesztusa sem. Az a felfogás, amely szerint már Bécsben aktív antiszemitává változott volna át, kizárólag saját állításán alapul, és semmi más nem támasztja alá. Az is tény ugyanakkor, hogy 1919 nyarán, a müncheni tanácskormány leverése után viszont egy fogalmazványában már a leghidegebb és a legmesszebbmenő zsidóellenes programot fejtette ki, majd nem sokkal később, egy Eckardttal készített interjúban ezt részletesebben is kifejtette. A húszas évek elején tartott beszédei ezzel szemben arról nevezetesek, hogy leginkább a populáris antiszemitizmus szempontjainak áldozott, illetve azt igyekezett bebizonyítani, hogy a munkásságot vezetői, akik természetszerűen zsidók, egytől-egyig becsapják és szerepük lényegében véve abból áll, hogy szívességet tegyenek az ugyancsak zsidó nagytőkének. Ugyanebben az időben, a németországi nagytőke képviselőivel találkozva, Hitler — ismereteink szerint - egyetlen szóval sem említette Németország és az emberiség eme legfontosabb problémáját. Sejteni lehet ebből, hogy Hitler - kiváló politikai érzékkel - a zsidókérdés kezelésében ugyanolyan mesteri taktikát alkalmazott, mint minden más téren. A Mein Kampf e szempontból kétségkívül kivételt képezett, de nem csak a zsidó kérdés területén. Ebben az írásműben ugyanis Hitler kivételesen nem a taktikus, hanem a próféta igaz nyelvén szólalt meg. A Mein Kampf mondanivalójával kapcsolatban nem az az igazi kérdés, hogy vajon tényleg meghirdette-e benne Hitler a zsidók „eltávolítását”, hanem az, hogy miután ezt félreérthetetlenül meghirdette, a programról ezt követően miért hallgatott éveken át, és hogy hatalomra kerülése után a végrehajtás miért váratott magára még évekig? A Mein Kampf szövege ugyanis, Hitler már említett tartózkodó kifejezésmódja ellenére csak annak félreérthető, aki félre akarja érteni. Nem csak a fent érintett alaptörvény és a belőle adódó nagy feladat áll benne feketén-fehéren, de annak sokszoros ismétlése is, hogy a zsidó befolyástól, sajtótól, a marxista, liberális, demokrata, parlamentáris elemektől, a zsidók által finanszírozott és megvalósított álkultúrától - akár a színpadon, akár az irodalomban, akár a filmen stb. jelenik is meg -, meg kell menteni a németséget, a germánságot, az emberiséget, mégpedig úgy, hogy a zsidókat megfosztják e kártevő hajlamuk kiélésének lehetőségétől, a betegséget kiirtják, méghozzá a bacilus megszüntetése, másként szólva, a zsidók meggyilkolása formájában. Nem az tehát az igazi kérdés, hogy vajon 1924-26-ban, a Mein Kampf írása közben Hitler miként gondolkodott, hanem az, hogy miután e művet megírta és publikálta, miután tehát ország-világ számára lehetővé tette céljai megismerését, miért lett oly csendes e kérdéskörben a következő évek során. Ezzel kapcsolatban nagy valószínűséggel lehet állítani, hogy Hitler éppen a sikertelen müncheni 105
