Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

Összeszedelőzködtünk, míg nem fogtunk egy teherautót, és saját magunk bementünk Kaposvárra, a mostani Szent Imre (akkor Sztálin) utca 12. alá, ott volt akkor a rendőrkapitányság, illetve az ÁVH. Ott nagy rémülettel orvosok jöttek, s akinek gyanús volt a sérülése, már vitték is a kórházba. Akiket egészségesnek találtak, azokat átkísérték a Horthy parkon (akkor Szabadság park) keresztül az ÄVH börtönébe, ahonnan március 13-án Kistarcsára vittek. Jeges, havas volt az út, korán indultunk, de nem érkeztünk korán Kistarcsára, a „fogadóba”. A fogadó alatt azt a négy méter magas betonfallal körülvett udvart kell érteni, ahova be lettünk terelve a következőképpen: Le a gépkocsiról! - Ahogyan ugráltunk le, nem is vettük észre, hogy ott már két sorban álltak a pufajkások, s amit el tud képzelni ember fia verést, innen-onnan gumibottal, rugdosással betereltek bennünket. Aki visszanézett, az még kapott egyet. Körülbelül fél tizenkettőkor foglaltuk el helyünket a fogadóban, a betonfal előtt, hol föltartott kézzel, hol hátratett kézzel és kaptunk egy-egy figyelmeztető kupán csapást, mert hogy nem eléggé éri el a homlokunk a betonfalat. Ha meg elérte: Homloküreg gyulladást kapsz, te piszkos fasiszta! - azért kaptunk.

Egyszer elvittek mellőlem egy bajtársat, őt nem ismertem korábban, máshonnan került oda. Ez az, ez az! - mondta a két pufajkás. Mikor visszajött, teljesen kikészítették. Levitték a pincébe, a verést, amit kapott, elmondani nem lehet. Ott kapaszkodott belém, meg egy másik bajtársba, mert leülni, leguggolni nem engedték. A drámai a dologban az volt, hogy az a két személy, aki visszahozta, azt mondta egy másiknak: Te hülye, hát nem is ez az, akit mi keresünk.

Leadminisztráltak, mindent elszedtek tőlünk, és én a D. épület első emeletére kerültem. Háromszáz-hatvanötén voltunk egy teremben. Higgye el kérem, háromsoros priccsek, közfalak kiszedve. Mi ismerősök igyekeztünk, nemcsak szemesiek, hanem a környékbeli községekből való barátaink együtt maradni, mert így könnyebb volt elviselni mindazt, ami ránk várt, mert halvány fogalmunk sem volt, hogy mi történik velünk. Soha annyi elkeseredett idős embert - én akkor harmincéves voltam, nem tudtam fölmérni a nehézségeket, a veszélyeket, de meg kellett értenem a 65-70 éves urakat, az entellektüelt csakúgy, mint a munkást, hogy borzasztóan el vannak keseredve, csak az én hazudozásaim tartották bennük a lelket. Mert engedtessen meg, hogy azt mondtam: hazudozás, mert mindig kitaláltam valami reményt keltő hazugságot. Mit hallottál? - kérdezték. Hát hol hallhattam volna, de hazudtam. Az tartotta bennük a lelket, hogy mindig voltak elképzelhető információim.

Egyszer azt mondtam nekik - egy cseresznyefa virágzott az ablak alatt: - Figyeljetek ide, mire lehullik a cseresznyevirág, addigra már nem leszünk itt. - Föl lettek dobva s olyan jó érzés volt. - Honnan tudod te? - Ne törődjetek vele, én ezt tudom. És igazam lett. Március 15-től április 15-ig voltam ott, én tehát nem

476