Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

„begyűjtés” így nélkülem, eredménytelenül ért véget itt a környezetünkben, de mint azt később megtudtam, más vidékeken folytatódott.

1957. március 7-én - amikor elvittek hazulról - Kistarcsán, illetve később Tökölön mindazokkal találkoztunk, akiket akkor gyűjtöttek be, amikor engem decemberben nem találtak. Addigra már az emberek agyába próbálták mélyen „betemperálni” az ellenforradalom kifejezést és nagyon sokan el is hitték, csak a tisztes polgár tudta, hogy senki sem akart fejeket venni, akasztani, megtorolni azért az elmúlt 6-8-9 évért, amit a vörösök magukénak tudtak. Félrevezetett emberek százai és ezrei emelték egyre magasabbra gőgös, üres fejüket, mert ők is tudták, hogy nem igaz, amivel vádolták mindazokat, akik vezető szerepet töltöttek be azokban a mozgalmas időkben. Amikor a nemzet úgy vélte, talán van még egy szalmaszál, amibe kapaszkodva a tisztesség útjára léphet.

Nem voltam idehaza 1957. március 7-én délelőtt, így nem kerültem a pufaj- kások kezébe - csak azokat a sorstársaimat, bajtársaimat, politikus barátaimat, akiket otthon találtak - gyűjtötték be a községházára a pufajkások, és bizony később tudtam meg, hogy ők sem úszták meg szárazon. A legbrutálisabb módon rugdosták, verték őket koruktól, nemüktől eltekintve és teherautóval Siófokra szállították. Úgy volt, hogy értem délután 2 órára jönnek, a kakukkos órán háromnegyed kettő volt, amikor két rendőr érkezett. Addigra már útra készen, kis csomaggal a hónom alatt vártam őket és megkezdődött az én kálváriám.

Férfi vagyok, aki nem szereti, hogy sajnálják, de a történeti hitelesség miatt és azért, hogy azok az emberek, akik most nem akarnak hallani és nem akarnak tudomást szerezni a megtorlásokról, tehát el kell hogy mondjam, ha csak kivonatosan is, hogy mi történt velem.

Az állomás melletti sétányon a Minisztertanács volt rendőrtiszti őrségéhez vezettek és ahol értek, gumibottal fejbe vertek. Nekiestem a kerítésnek, de az emlékezetem még nem hagyott ki, s ahogyan visszanéztem, láttam, hogy már felhúzta a závárzatot az egyik rendőr, egy szemesi nő, a Kati néni veje, Szalai István és a másik rendőr kapta el, hogy ne lőj te marha, mert látnak. Tényleg láttak, mert két házaspár látott engem, ahogyan vittek, s azt mondta a Szalai, ráfogjuk, hogy meg akart ölni. Megijedt, hogy attól az ütéstől ott maradok. Hogyan szöktem volna meg, hiszen a kerítésnek estem.

Volt bennem sportos magatartás, mert diákkoromban nagyon jó sportoló voltam, a vége a futball lett. Sok mindent kibírtam, amikor nekem estek a minisztertanácsi üdülő tiszti őrsén, nem a szemesi rendőrök, hanem a pufajkások. Akkor már nem féltem, de a fájdalmakat nem lehetett nem érezni. Jajgatni nem jajgattam, mert annál szigorúbb voltam magammal szemben s akkor azt mondták: Nézd, még csak nem is jajgat! Akkor, ami belefért. Két órától este 6 óráig folyamatosan vertek, s vagy háromszor szedtek össze a padlóról vérben. A für473