Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

sista nézetek meg fognak még juhászodni. Abban bízom rendületlen hittel, hogy 1956. október 23-a a magyar forradalom néven fog bekerülni a történelembe!”

Németh Lajos tanító és párttitkár javaslatára nem, de a feleségem kérésére mégis beadtam újra az alkalmazási kérelmemet, bár tudtam, hogy tőlük semmi jó nem várható. Eltelik 6 hónap, de válasz még nem érkezett, majd 1963. január 30- án megkaptam a miniszteri elutasítást is. Következtek a tavaszi választások s mint választópolgárt engem is kiértesítettek. Ez már túl sok volt a számomra. Mire szavazzak én? 1963-ban a választások előtt még elutaztam Kaposvárra. Együd Árpád és megyei feletteseim nem akarták elhinni, hogy van ilyen még. „Négyezer képesítés nélküli pedagógust neveztünk ki, de még sokat el tudnánk helyezni, mert nincs olyan diplomával rendelkező ember, akit kinevezhetnénk. Nézzétek, ott ül egy barátom, középiskolai diplomával trógerol és havat lapátol! Büntetve nem volt.” Az ott folytatott beszélgetésből sok minden kiderült.

Elbúcsúztam családomtól, majd február 18-án este vonattal Budapestre utaztam, mert számomra már betelt a pohár. Február 20-án, előzetes bejelentkezés nélkül egyenesen a Művelődésügyi Minisztériumba mentem. Solymosi nevű miniszteri titkár a panaszirodához jelentett be, ahol három hölgy fogadott. Fölkérték a dossziémat, még azt sem mondták, hogy tegyem le a kabátomat és foglaljak helyet. Röviden, de határozottan elmondtam, hogy miért utaztam ide: „Szeretném elolvasni azt a véleményezést, amely alapján újraalkalmazási kérelmemet elutasították, úgy tudom, hogy ehhez jogom van.” Amíg ezt megkeresték, több kérdést is feltettek, például volt-e büntetve. Igen - mondtam, Kistarcsára internáltak. „Az nem számít priusznak.” - mondották. Az előkerült véleményezést átadták, hogy elolvashassam. Érdekesnek tartottam, hogy először nem a párttitkár kapta meg, aki látta elkeseredésemet és segíteni akart, hanem a tanácselnök, aki ezt közölte Rudics Józseffel. A véleményezés elolvasása után erről magam is meggyőződtem, a tanácselnök ezúttal igazat mondott.

Bennem egy világ omlott össze ekkor, hogy aki a legjobb barátságot színleli, az van rám állítva besúgóként! Erre nézve sajnos több bizonyítékom is van. Elkeseredésemben azt mondtam: „Mondják meg, milyen egyenjogú állampolgára vagyok én a népi demokráciának, ha választójogom van, de a munkához jogom nincs? Mire szavazzak én?! Adjanak nekem és családomnak útlevelet, hogy kimehessek Nyugatra! A kapitalizmusban vagy megélünk, vagy elpusztulunk.” Érdemben a másfél órán át tartó meghallgatásomon kívül semmi nem történt. Jóhiszeműségükben és tanácsukban nem kételkedtem, megköszöntem és távoztam.

Meditálva sétálgattam, telefonáltam néhány évfolyamtársamnak, ha már itt vagyok. Gujdi Barna, az MTA titkára arra kért, hogy ugorjak föl hozzá néhány percre. Személyesen már régen találkoztunk, így hát volt miről beszélgetnünk. És te hogy vagy? - kérdésére én mindenről beszámoltam neki őszintén, ami

455