Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)
II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra
belső udvari lakásban laktunk, így csak vélelmezhettem- a nagy zajból, hogy nagyobb katonai egységek mozognak az utcán, amit viszont hallottunk. Én dél körül merészkedtem ki a lakásból, hiszen kijárási tilalom volt, s útközben leadtam a fegyveremet a megadott helyen, ezután bementem a Füredi utcai laktanyába, a hadosztálytörzs székhelyére. Amikor Marties Pál ezredes hadosztályparancsnok engem meglátott, csak annyit mondott, hogy letartóztatni. Akkor két civil közrefogott és egy Pobjeda gépkocsiba gyömködtek, majd bevittek a börtönbe. A börtönben egy szovjet főhadnagynak adtak át, aki emlékezetem szerint egy emeleti, elég nagy befogadó képességű zárkába zárt. Körülbelül másfél-két óra múlva jött a katonai ügyészség vezetője és a hadosztály törzsfőnöke, Száraz Pál, és azok valamit beszélgettek a börtönparancsnokkal, így az kiadott nekik. Ezek után visszavittek a laktanyába, és ott leraktak a Katonai Forradalmi Tanács letartóztatott tagjai mellé, akiket ott a bejárattól balra lévő épületben őriztek. Attól kezdve már együtt voltam a többiekkel. Innen este beszállítottak a kaposvári börtönbe; onnan november 8-án - emlékezetem szerint csütörtökön - vittek el bennünket lezárt páncélautóban. Ennek a drámaiságát hadd ne részletezzem, de borzasztó érzés és élmény volt, hiszen a páncélkocsin belül is szovjet fegyverek voltak a fülünknek nekiszegezve. Egyszerűen elmondhatatlan drámai dolgok voltak ezek. Amikor aztán a páncélautó letért a műútról és olyan jó döcögősre vette az útirányt, akkor - mint utóbb kitudódott nemcsak nekem, hanem más barátomnak is - az volt az elhatározásom, hogy ásni nem fogok. Egy bizonyos idejű zötyögés után megérkeztünk egy helyre, megállt a kocsi, kinyitották a páncélautót, kiszállítottak bennünket. Utólag tudtuk meg, hogy a toponári erdőben voltunk. Nagy, fényes megvilágítás volt és körben legalább 30 géppisztolyos orosz katona állt, s amikor mindannyian kiszálltunk a páncélautóból, akkor egy szovjet ezredes közölte, hogy mostantól kezdve az ő parancsnokságuk alá tartozunk, ők rendelkeznek velünk. Beültettek bennünket egy lefüggönyözött autóbuszba, s az elindult velünk, Ungvárig meg sem álltunk. Időközben felvettek az autóbuszba általunk nem ismert személyeket is, például Marcaliba való is volt közöttük. Hadd mondjam el, hogy akkor mi bizony kétségbeestünk, mert nem tudtuk mi lesz az egyéni sorsunk. Szóval, akkor ez a tőlünk jóval idősebb marcali férfi, aki megjárta már az orosz hadifogságot, azzal nyugtatott bennünket, hogy nem kell félnünk, mert ezeknek munkaerő kell, ezért agyonlőni nem fognak bennünket. Hát ez némi megnyugtatásképpen hatott ránk. Az ungvári börtönbe érkezve a börtön szabályai szerint - hogy úgy mondjam - teljesen lemeztelenítettek bennünket, a börtön nyilvántartásába bevettek valamennyiünket, fényképet készítettek rólunk és ujjlenyomatot vettek, teljes szőrtelenítésben részesültünk, mindent elvégeztek és zárkába tettek. Majd egy magyarul tökéletesen beszélő szovjet ügyész hallgatott 421
