Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)

II. Vásárok - 1. A mezővárosok és az uradalmak vásári szabadalmai

Noha a főszolgabírók jelentéseikben a vásárhelyek egymástól való távolságát nem mindig tüntették fel pontosan, néhány esettől eltekintve azonban a vásárhelyek távolsága az előírásoknak megfeleltek.

A XVIII. századhoz viszonyítva a vásárok száma tizenhárommal növekedett. A megye észaikikteleti részében, ahol eddig vásárokat nem tartottak, Karód és Ádánd mezővárosa vásártartási jogot kapott. A Kapós-völgyétől északra ez ideig csak Igáiban tartottak vásárt, most már Mernye és Büssü is vásártartó hely lett. Mindezt indokolta a vásárhelyek egymástól való távolsága, amely a környék lakosságának már nem felelt meg, ugyanakkor a mernyei piarista custodiatus is érdekelt volt a vásári privilégium megszerzésében. A Zselic, amely eddig „vásármentes” övezetnek számított, Gálosfa és Mor.rgó révén most már vásártartó helyeikkel rendelkezett. Szülök és Mike felzárkózását szorgalmas német lakóinak köszönhette, ezekben a mezővárosokban messze földön híres dohányt termesztettek, de a mezőgazdasági kultúrájuk általánosságban is magas színvonalú volt. A megye centrális részén, ahol eddig is szép számmal voltak vásártartó települések, Felsősegesd, Ku- ta és Csököl felzárkózásával a vásáros helyek száma növekedett, de a megyének ez a vidéke volt a; legtermékenyebb, így ez nem okozott konfliktust.

Iharosberény és Nemesvid bekapcsolásával most már a megye észak- nyugati részén is tartottak vásárokat. A vásárok jelezték a mezővárosok fejlettségi szintjét, de jónéhány esetben a települések urbanizációs fejlődésüket is azoknak köszönhették. A vásártartó települések útviszonyai jobbak lettek, ezek mentén később új útvonalakat építettek. „Köztudott, hogy az árucsere elsődleges urbanizációs tényező. Közvetlen kapcsolatban áll a település kialakulásával, a település rendjével, ezen túl a közlekedéssel, a termelési differenciálódásban is megmutatkozó táji különbözőségekkel.”1-0

A későbbiekben közigazgatási központokká váltak, a polgári korszakban járási székhelyekként, vagy pedig körjegyzőségi központokként jelentős szerepet játszottak. Érdekes, hogy a reformkorban, noha több település is kérelmezte a vásártartás jogát, közülük csak Nemesvid, Nemes- déd, Lengyeltóti, Lelle és Mike kapta azt meg. Az 1817—19. évi kimutatáshoz viszonyítva lényeges változás nem történt a vásárok száma tekintetében, ennek ellenére nem jelenthetjük ki, hogy a vásárok a megyében stagnáló stádiumban voltak. A számszerű növekedés ugyanis önmagában nem fejezi ki a fejlődést, ennek mutatója inkább a vásárok növekvő áruforgalma, amit adatok hiányában ugyan nem áll módunkban bizonyítani, de joggal feltételezhetjük a vásárok forgalmának a növekedését. A vásárok mennyiségi növekedése — a reformkorban — egyébként sem a mezővárosokon és az uradalmakon múlott, mivel azok ugyancsak szorgalmazták a vásári privilégiumok megszerzését, illetve a vásárok számszerű növelését. Ezeket a törekvéseket azonban a megye sem támogatta. 1815-ben a tiszti főügyész a megyegyűlésen túlzottnak tartotta a vásárok számát, egyben javasolta, hogy a megye feliratában kérje meg a királyt, hogy „oly nagy számban ne mél- tóztasson a vásári szabadságjogokat kiosztani”.121 1820-ban Szülök mezővárosa, amikor három országos vásárát négyre kívánta növelni, a megye ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy ez nem indokolt, mivel a környéken több vásárt is tartanak. A Helytartótanácsnak küldött jelentésekből az is kitűnik, hogy a megye vezetői nem nézték jó szemmel az újabb kérelmeket és azokat

09