Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
I. A megye út- és közlekedési viszonyai - 3. A közbiztonság
lították. A közbiztonság hiányát tükröző iratok közül csak néhányat kívánunk bemutatni, úgy véljük, ezekből nemcsak az egyedi eseteket ismertetjük meg, hanem az általános helyzetképet is. 1807-ben Szt. Miklós és Surd határában a csavargók és az útonállók 'két szentgyörgyi 'szűrszabót és egy kisbéri zsidó 'kereskedőt támadtak meg, áruikat elrabolták, egy borkereskedőt pedig főbelőttek.30 A közbiztonság hiánya kiváltképpen a napóleoni háborúk idején érződött. Kaposvárott 1808 és 1809-ben tartották az Angyal Bandi vezérletével fosztogató betyáirok monstre perét. A per irataiból kitűnik, hegy a vádlotta'k néhány év alatt végigrabolták a megyét, garázdálkodtak és a gyilkosságoktól sem riadtak vissza. Vállalkozásaik során Horvátországba is eljutottak Verőce környékéig. Áldozataik többnyire kereskedők, kalmárok, kocsmárosok voltak, a nemesi kúriáikat és a megye tisztviselőit azonban megkímélték, mivel féltek a retorziótól, az áldozataikkal szemben azonban rendkívül kegyetlen magatartást tanúsítottak. Főképpen az elhagyott csárdák, az útmenti magányos házak voltak a célpontjaik, az erdők sűrűjében pedig megtámadták a vásározó kereskedőket és az állatokat őrző pásztorokat. A tizenötrendbeli rablás és gyilkosság jelzi, hogy társadalmilag milyen veszélyt jelentettek. Az ítélettel a vádlottakat kivonták a „forgalomból", de az utánpótlás rövid időn belül Angyal Bandi és társai nyomdokába lépett.31 A Helytartótanács 1810-ben Baranya és Somogy vármegye vezetőinek elrendeli, hogy a közállapotokat tegye biztonságosabbá, mivel „a szökött katonákból és parasztokból összegyűlt útonálláknak és rablóknak gonoszsága úgy elhatalmasodott, hogy egy helyről másikra menni élete veszedel- me nélkül senki sem bátorkodik . . .”32 A rend helyreállítása érdekében a katonaságot is igénybe vehetik, a magányos csárdákat pedig, amelyek többnyire a társadalom perifériájára szorult útonállók rejtekhelyei, rombolják le. A megye a felhívást komolyan vette, rövid időn belül egy bizottságot hozott létre, amely megvizsgálta a csárdák állapotát és egyben jelentést tett arról is, hogy melyek azok a magányos csárdák, amelyek az útonállók búvóhelyei lehetnek, ezért megsemmisítésüket javasolta.33 A jelenség valójában túllépte a megye közigazgatási határait, regionális problémaként jelentkezett, ezért az ellene folytatott harcot is csak együttműködve, regionális keretekben lehetett megoldani. A rablók rendkívül mozgékonyak voltak és gyakran változtatták működésük színterét, nemcsak Dél-Dunántúl vármegyéiben, hanem a Drávát is átlépték veszélyeztetve Körös és Verőcze vármegyék lakosainak biztonságát. 1810-ben Körös vármegye értesítette a megye vezetőit, hogy a szökött katonák az erdei útonállókkal szövetkezve, már nemcsak a magányos csárdákban megszállt kereskedőket és utazókat rabolják ki, s gyilkolják meg, hanem a falvakba is bemerészkednek, „az utakat elállják, az utazókat kirabolják és a közbiztonságot egészen felforgatják”.34 Amíg ezek a csárdák léteznek, fennáll a fosztogatás és a rablás lehetősége. De az utak mellett a sűrű erdőket is meg kell ritkítani, mivel így az utazót meg lehet védeni a váratlan támadástól. Hogy a közbiztonság érdekében folytatott harc menynyire volt eredményes, azt a megye jelentéseiből megismerhetjük. Az 1811. évi jelentés szerint, mióta a pandúrokat megszervezték, azóta a belső biztonság is helyreállott, útonállók éis csavargók csoportosan már nem találhatóak a megyében, közülük sokat elfogtak, néhányon pedig az erdőkben 22
