Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
rohantak felém, s én néztem a kis kunyhóból a csapkodást, amit a hullámok lent, s a villám odafent végeztek. Meghittséget éreztem a kis fedél alatt. Egy ölnyi széna volt bent, azon üldögéltem, csak arccal hajoltam ki a kunyhó nyitott ajtaján, s így', bár csapta arcomat az eső, testemet védte a nádfal oldala. Amilyen hangos volt kezdetben a vihar, oly gyorsan elállt. Bársonyos csendességű lett a világ. S én elbűvölve néztem tovább, ott, ültömben, ahogy a füvek nyakalják a lehullt esővizet, s amint új zöldet raknak magukra. Néztem a kis fűszálakat, ahogy hátukon a nagy dáridó után egy-egy esőcsepp legurul az amúgy is túlitatott földre, s után megrázzák magukat. A föld szinte fuldokolt a nyelés sietségében. A nap még nem sütött, egyfajta tónusok öleltek minden levelet. Az a roppant erő, ami a zöld színben van, most még nem bomlott sötét és világos árnyalatra, hanem minden olyan volt, mintha egy nagy, zöld bársonyterítőt dobtak volna elém, melyen a rajznak nincs nyoma, de az anyag csak úgy zsong belül. S ekkor összerezzentem, mert szárnysuhogást hallottam a kunyhó felett, s már láttam is, hogy nem messze, méltóságosan egy nagy gém ereszkedett alá, az ajtóm elé, s a hófehér madár, mint egy mese-jelenés, megállt. A fű közt, melybe bokáig elmerült, s a nádasok előtt, ahol mosdatott testével oly tiszta rajzot adott, nyakát magasra nyújtva, mozdulatlanul állt a tündéri madár. Figyelt. Kicsiny fejéről, mint görög harcosok lófarkas sisakdísze, egy toll-tincs ívelt alá. Most persze fáj, hogy a honvág)’ akkor elhomályosította a figyelmemet. Mi is maradt meg belőle? Selinuntéból? Próbálom összerakni. Emlékszem, hogy a tenger fölött, lassan emelkedő platón fekszik a város. Az ember kanyargó úton jut oda. Balra víz, jobbra végnélküli romok. Az Akropolisz, ahol az a pár oszlop áll, közel van a tengerhez. S az oszlopok? ... Semmit se tudok róluk mondani. A reggel azonban szép volt. A máskor oly mélyszínű víz akkor bontotta tejfehér ködét, s a szakadozó felhők közül a nap éles fénynyalábokkal itt-ott kirontott, mintha lámpával kersene a víz felszínén eg)' elvesztett hajót, vág)’ tán a kíváncsisága miatt, hogy megnézze, reggeledik-e már ott alant. A párák szedték sátorfájukat. A tenger fújta tőzeit, melyeket az éjszaka leple alatt felszállni nem hagyott, s ily késő reggelig saját testén altatni kényszerült. Kakukkfű-, mentaillatra emlékezem. Penészre, kövirózsára, gombára, ami a kövek repedései közt ült. No és egy festőre, aki az őr házában lakott. Mutatta a képeit. Csak a romokat festette. Emlékszem, mondta is, hogy ő csak Selinuntét festi, mert ilyen szép nincs több a világon. Én se fáradok el dicsérni azt, ami tetszik, a Balatont.” Forrás: Bernáth Aurél: így éltünk Pannóniában, Budapest, 1956. 75. 1983. Együd Árpád életútja és munkássága (1921-1983.) Nehéz meghatottság nélkül írni Somogy egyik néprajzkutatójáról, Együd Árpádról. Szeretnénk a tovatűnő emlékek homályából felidézni kedves emberségét, felejthetetlen alakját. Aki ismerte, tudja, hogy fájdalmasan rövid élete elválaszthatatlanul összefonódott a somogyi tájjal, az itt élő emberek dalaival, táncaival, népművészetével. Aránylag kevés nyomtatásban megjelent tanulmánya korántsem tükrözi munkásságának a teljességét. Az alkotás, a gazdag tapasztalatok megfogalmazásának, megírásának éveiben vesztettük el. A néphagyományokra épülő folklórkutatás egyik 136
