Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

saihoz és bérlőihez küldött leveleiben a vetéssel kapcsolatos tudnivalókat ismertette. Szerinte a vetés csak akkor foganatosítható, ha a talaj hőfoka és porhanyót állapota azt megengedi, ezért nyirkos talajba vetni nem célszerű. Azokban a gazdaságokban, ahol a cukorrépa területe 100 kataszteri holdnál nagyobb volt, figyelembe kellett venni az időjárást, valamint a munkásviszonyokat is. Ilyen esetekben a vetést három részre osztották: a terület egyharmadát március vége felé, a második részt április elején, az utolsó egyharmad részét pedig április 8-a után lehetett és kellett elvetni.114 A cukorrépa-termesztés ily módon nem volt annyira kitéve az időjárás kockázatának. A vetésre a földet kellőképpen elő kellett készíteni, különösen fontos volt az utolsó munkafázis: a hengerezés — majd a vetést követő újabb hengerezés — mivel így a mag a földhöz hozzátapadt. A sortávolságot - az igazgató - 36 cm-ben jelölte meg, de a vetés sűrűségét a talaj minőségétől tette függővé. Ezekkel az általános jellegű tanácsokkal a termelők sokrétű és nem egy esetben sajátosan egyedi problémáira azonban nem lehetett mindig választ adni. A cukorgyárnak mindössze csak egy répatermelési felügyelője volt, aki a gyár ,,követeként" fáradhatatlanul járta a nagybirtokokat, de a rendkívüli időjárások és a cukorrépát pusztító rovarkárok idején nagyon sok helyre már csak késve érkezett.

A cukorrépa termesztése magasfokú szakismeretet igényelt, a technológiai fegyelem megtartása nélkül nagyobb terméseredményeket nem lehetett elérni. Mihelyt a répamag kikelt és a vetősorokat látni lehetett, azonnal meg kellett kezdeni az első kapálást, majd 10—14 nap múlva a porhanyított földben a másodikat. Ezt követte a répa ritkítása, illetve egyelése, majd végül a nyári gyomtalanítás és a szeptemberben kezdődő répabetakarítással ért véget a termelés munkafolyamata. Kladnigg többször hangoztatta, hegy az egyidőben végzett egyelést és kapálást nem ajánlja, mivel a répának az egyelés után okvetlenül szüksége van arra, hogy megerősödjék és csak azután lehet azt megkapálni.

Az előző fejezetekben már érintettük, hogy a cukorrépa termesztése a termelőt a belterjes gazdálkodásra kényszerítette, a gépek használata műszaki ismereteket igényelt, a műtrágyák alkalmazása pedig a szakszerű gazdálkodás alapjait vetette meg. A Mosonmagyaróvári Kühne Gépgyár 1902-ben a cukorgyár igazgatóságának répahámozó gépet ajánlott fel, amelynek az volt az előnye, hogy ,,egy ügyes gépész által egy órai idő alatt darálógéppé is át volt alakítható . . ,”lls

Az iparszerű termeléshez még nem szokott nagybirtok-üzemek — de még inkább a kistermelők - gyakorta ágáltak a cukorgyár ellen és a szerződésben vállalt kötelezettségeiket nem minden esetben voltak hajlandók maradéktalanul végrehajtani.

A cukorgyár és a termelők kapcsolatában azonban voltak harmonikus időszakok is, mivel az együttműködés szükségességét és hasznosságát mindkét fél egyaránt felismerte. A cukorgyárba augusztus 1-től 14 napi időközökben répamintákat kellett beküldeni vegyelemzésre, ahol folyamatosan mérték a répa cukor- tartalmát és az érettségi fokát.116 A kért répamintákat a termelők általában pontosan megküldték, megjelölve a vetés idejét, megnevezve a táblát, a magféleséget, a művelést, a használt műtrágyát, és annak mennyiségét. A répatermelést károsító rovarok elleni védekezés is közös érdeknek számított, mivel a termelőnek fáradságos, a gyár szempontjából pedig a költséges pótvetéseket az együttműködéssel a minimumra lehetett csökkenteni. A cukorrépát megtámadó bolhák, az ormányosok, a paizsbogarak, a drótférgek és a hangyák elleni védekezés nem volt könnyű feladat, a tucatjával érkezett segélykérelmekre a cukorgyár szakemberei sem tudtak mindig megnyugtató választ adni. Néhány éves cukorrépa-ter71