Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
A cukorrépa termesztéséből adódó új pénzforrással a kora tavaszra már pénzügyileg megrendült nagybirtok-üzemek - ideiglenesen — mindig stabilizálhatták gazdasági viszonyaikat. A folyószámlakönyvek adatai alapján elkészítettük a cukorgyár és a termelők pénzügyi és gazdasági kapcsolatait tükröző összesítő táblázatot a századelő első évtizedéről.’1' (7. sz. táblázat.) Láthatóan a cukorgyár nem csupán a vevő szerepét töltötte be, hanem egyben eladó is volt, ezen túl még különböző szolgáltatásokat is vállalt, nem is beszélve arról, hogy az előlegekkel, a rövidebb és hosszabb ideig tartó hitelekkel a bank szerepét is betöltötte. A kölcsönös pénzügyi érdekek mind a cukorgyárat, mind pedig a termelőket összekapcsolták, e kapcsolatrendszerben azonban kétségkívül a cukorgyár volt kedvezőbb helyzetben, mivel a termelők nem egy esetben olyan pénzügyi és gazdasági függő viszonyba kerültek, amelyben kénytelenek voltak elfogadni a gyár által diktált feltételeket és esetleg szándékaik ellenére is rákényszerülhettek a cukorrépa termesztésére. A cukorgyár igazgatósága azonban általában a harmonikus együttműködésre és a kölcsönös előnyök biztosítására törekedett. A napi pénzügyi gondokkal küszködő nagybirtok-üzemek a cukorrépa termesztésével olyan pénzügyi forráshoz jutottak, amelyek birtokában korszerűsíthették gazdaságaikat. Az ipari és a mezőgazdasági vertikum kialakulásával pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a mezőgazdasági ipar és a mezőgazdaság kölcsönös érdeke nemcsak igényelte, hanem szükségessé is tette az együttműködést. A nagyobb tőkeerővel rendelkező cukorgyárak a cukorrépa-termesztés kiszélesítésével lényegében hozzájárultak a nagybirtok-üzemek intenzifikálásához. A cukorgyár az évenkint felvásárolt répáért az összesített táblázatból láthatóan tetemes pénzösszeget fizetett ki a termelőknek, különösen az 1910-es évek elején a cukoripar prosperitásának időszakában. A bruttó jövedelem tartalmazta mindazokat a pénzügyi juttatásokat is, amelyekben a termelők részesültek az egyezség alapján. Ilyen pénzügyi juttatás volt a cukorár-felülfizetés, annak megváltása, a termelési nehézségek ellensúlyozását szolgáló egyéb kedvezmények, amelyek a cukorrépa alapárát lényegesen megemelték és a cukorrépa rentábilisabb termesztéséhez feltétlenül hozzájárultak. Mindezeket a cukorgyár azonban érdekeinek figyelembevételével szabályozta, mivel a cukoripar konjunktúráit és dekonjunktúráit is tekintetbe kellett vennie. A konjunktúra idején a termelt cukorrépa értéke és a bruttó jövedelem közötti különbség mindig növekedett, a dekonjunktúrával párhuzamosan pedig csökkent. A cukoripar fellendülő szakaszában a termelők tehát mindig több kedvezményben részesültek, mivel a cukorgyár ösztönözni kívánta őket a cukorrépa-termesztés fokozatos növelésére. A répaelőleg kérdését is megvizsgáltuk, mégpedig abból a szempontból, hogy a nagytermelők a termelt cukorrépa értékének hány százalékát vették fel szept. 1. előtt. Az előleg függvénye volt annak is, hogy a cukorgyár milyen pénzügyi évet zárt le előzőleg, illetőleg milyenre számíthatott. A gyár általában előlegként a répa értékének 15—20%-át fizette, de a kedvezőtlenebb években azt a minimálisra redukálta. A tőkeszegényebb nagybirtok-üzemek közül nem egy szeptember 1-re a répa értékének 70-80%-át is felvette, mivel a tavaszi és a nyári napszámosmunkákat csak abból tudta kifizetni. Az eladósodott termelők azonban csak a minimális előleget kaphatták. A központi igazgatóság több ízben is felhívta az igazgató figyelmét arra, hogy a magas kamatlábak miatt - amelyeket a gyár a banknak fizetett — „kívánatos volna, hogy a répaelőlegeknél, illetve a beszállított répára teljesítendő részletfizetéseknél a szerződésekben elvállalt kötelezettségeinket — ha csak lehetséges - túl ne lép?9
