Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben
érdekeket hangoztató Rubinek Gyula a Köztelekben írta: „Ha áldozatokról van szó, azt amúgy is az erősebb fél, a gyár, a termesztőkre tudja és fogja áthárítani”.41 A cukorgyár törekvése mindig az volt, hogy a közelebbi területeket szerződtesse, mivel a szállítási és egyéb költségek így a gyárat nem terhelték. A századforduló idején Kladnigg igazgató több nagytermelőnek a termelési ajánlatát visszautasította, az alábbiakkal indokolva: „Felajánlott cukorrépa-termelési ajánlatát a távolság okozta nagy vasúti fuvardíj miatt, melyet a cukorrépa el nem bír, legnagyobb sajnálatunkra igénybe nem vehetjük.”42 Természetesen olyan vidékeken sem szerződtettek termelőket, ahol a répa cukortartalma alacsonyabb volt. így a Dráva vidékéről ajánlkozókat a cukorgyár rendszerint visszautasította, hivatkozva „a szállítási díjtétel, és az ottani vidéken termelt cukorrépának gyengébb minőségére”.44 Kladnigg 1902-ben a répa árának a leszállítását a következőkkel magyarázta: „Az ország összes cukorgyárai 5-10 krajcárral csökkentették a répa árát, még ott is, ahol minőségileg a legjobb répa terem ... mi is kénytelenek vagyunk a répát 5—7 krajcárral redukálni”.44 A cukorgyár termelési körzete egy bizonyos térségen túlra már nem terjedhetett ki, mivel mindez a gyárnak nem állt érdekében. Pedig a Dráván túli területekről is volt érdeklődés a cukorrépa-termesztés iránt. Bjelovár főispánja még azt is felajánlotta, hogy a cukorrépa-termesztés meghonosítása érdekében hajlandó közvetíteni a gyár és a környék termelői között. Az igazgatóság a javaslatot azzal utasította vissza, hogy „azon vidékbeli cukorrépa minősége és a magas fuvardíj által nem érezzük magunkat indíttatva ezen cukorrépa beszerzésére”.45 A szerződésben rögzített cukorrépa árát végül is sok tényező befolyásolta. A gyár vezetői a nagytermelőkkel szemben általában engedékenyebb magatartást tanúsítottak, különösen a bázisgazdaságoknál tettek nagyobb engedményeket. Természetesen mindezt csak egy bizonyos határig tehették, mivel a cukorgyár érdekét sem veszélyeztethették. A cukorrépa-szerződéseknél a diszkrimináció nemcsak a néhány filléres árkülönbözetben mutatkozott meg, hanem a szerződés más pontjaiban is. így többek között a cukorgyár a kistermelőktől nemcsak olcsóbban vehette meg a cukorrépát, de a szerződésben a szeletjárandóságot sem kellett biztosítania. A megkülönböztetés — a cukorgyár érdekeinek megfelelően — még egyes nagytermelőkkel szemben is kimutatható. A cukorrépa árát alapjában véve azonban nem a szubjektív szempontok határozták meg, a gyár törekvése mindenkor az volt, hogy a minőségileg jobb répáért magasabb árat fizessen. így fordulhatott elő, hogy egyazon nagybirtok-üzem különböző kerületeiben — a cukorrépa eltérő minőségét figyelembe véve — a gyár nem egységes árat állapított meg. A kistermelőknél is tapasztaltuk, hogy egyes községek termelőinek alacsonyabb, illetve magasabb répaárat fizettek. 1898-ban a mosdósi termelők kifogásolták, hogy „már a múlt évben is Mosdós község kevesebbet kapott, mint a szomszéd községek, pedig Mosdóson sem termett kevesebbet érő répa, mint más községekben”.46 1899-ben több somogyi nagytermelő kifogásolta a répa alacsony árát, hivatkozva arra, hogy „a sárvári és a többi Vas megyei gyárak adnak a répatermelőknek 90—95 xr-rt, holott a munkáskéz olcsóbb . . . nem arányos a termelő haszna a gyáréval”.47 Mindezek ellenére a tömegével írt reklamációs levelekből sem vonhatunk le olyan egyoldalú végkövetkeztetést, miszerint a termelőknek a követelései minden esetben jogosak lettek volna. A nagytermelők magatartását vizsgálva azt kell látnunk, hogy — a fluktuáció ellenére — a cukorrépa-termesztést vállaló bázisgazdaságok a kölcsönös vádaskodások ellenére is folyamatosan termeltek. 34
