Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
II. A cukorrépa termesztése és a MIR Kaposvári Cukorgyára, az első világháború és az 1929-33. évi gazdasági világválság közötti évtizedekben
szállítások is lehetetlenné tették a cukorrépa folyamatos átvételét. Az egyébként sem rentábilis cukorrépa termesztése egyre népszerűtlenebbé vált. Jóllehet a cukorgyárak - így a kaposvári gyár is - több ízben kártalanították a termelőket, a bizalmatlanságot azonban ilyen körülmények között nem lehetett felszámolni. A Cukorgyárosok Országos Egyesülete 1920. január 21-én értekezletet hívott össze a Pénzügyminisztériumba, amelyre meghívták a Cukorrépatermelők Országos Bizottságát és a MIR igazgatóságát is. Az értekezleten a cukoripar fellendítésének a lehetőségeit tárgyalták, ahol többek között felvetették a háborús gazdálkodás teljes felszámolásának a szükségét. A Cukorgyárosok Országos Egyesülete mindenekelőtt azt kérte, hogy ,,az egész termelés - répa, szelet, melasz, cukor - tétessék szabaddá”.1"'1 Nyilvánvalóan az volt a szándékuk, hogy a kormány által maximált árak helyébe, újból a cukorgyárak és a termelők egyezsége által létrejött árakat vezessék be. A cukorgyárak követelésében szerepelt még az Országos Szénbizottság azonnali feloszlatása és biztosíték arra vonatkozóan, hogy a kormány a jövőben a cukorgyárak szénigényeit kielégíti. A cukorrépa-termesztés hanyatlása és azzal összefüggően a cukoripar válsága, bonyolult és összetett gazdasági és politikai folyamatok következményeként jött létre. A szakemberek természetesen látták, hogy gyors és látványos megoldás e téren lehetetlen, éppen ezért a kölcsönös engedményekkel és kompromisszumokkal próbáltak a válságos helyzeten valamit enyhíteni. A kaposvári cukorgyár a szerb megszállás következtében 1919-1921 között egyik leggazdagabb cukorrépa-termesztő körzetét, Baranya megyét vesztette el. Ekkor a cukorgyárak átlagosan majd kétszer annyi répát dolgoztak fel, mint a kaposvári gyár. Ezért az igazgatóság újabb engedményekre kényszerült, a már eddig is „liberálisan” kezelt cukorrépa-szerződések tekintetében. A répaátvevők — az eddigi gyakorlattól eltérően — olyan utasítást kaptak, hogy a le nem fejezett répát is át kell venniök a termelőktől. Ezzel kapcsolatosan a MIR igazgatósága, lakonikus tömörséggel fogalmazta meg álláspontját, amely szerint „kivételes idők, kivételes intézkedéseket tesznek szükségessé”.,t82 A kérdés azonban az volt, hogy a cukorgyár meddig mehet el az engedmények terén? Kladnigg igazgató 1922 januárjában kétségbeesetten jelentette a központnak, hogy Dombóvár környékén nem tudtak szerződéseket kötni. Veszelei Zsigmond nagykondái termelő - a pénz elértéktelenedése miatt - javasolta, hogy „a cukorgyár ne pénzt adjon a répáért, hanem cukrot”,"'5 és pedig olyan mennyiségben, hogy a termelő a feldolgozásból járó haszonból is részesedjék. Mindez igen élénk visszhangra talált a termelőknél. A termelők egy része az engedmények ellenére sem tartotta meg kötelezettségeit, szándékosan késleltették a répa kiszedését. A termést a szeszgyáraknak adták el, magasabb jövedelem reményében, tudva azt, hogy a cukorgyár nem járhat el velük szemben szigorúan, mivel szükségük van a répa termesztésére továbbra is. A répatermelési felügyelők egyre gyakrabban írták jelentéseikben, hogy a termelők inkább szerződésen kívül termelnek. Jóllehet a cukorgyárak és a szeszgyárak közötti egyezmény értelmében répát csak a kampányok befejeztével és a ra- yonba tartozó cukorgyár beleegyezésével lehetett átadni a szeszgyáraknak, az egyezmény megsértése és az illegális átvételek mégis napirenden voltak. A cukorgyáraknak nem kedvezett, hogy a Cukorgyárosok Országos Egyesülete és az OMGE között a megegyezés 1921-ben csak megkésve jött létre. A megyei Gazdasági Egyesületek, a megkötött központi egyezményt is túl kívánták licitálni. A Somogy megyei Gazdasági Egyesület pl. olyan igénnyel lépett fel, hogy a cukorgyár mondjon le az 5%-os túlsúly levonásáról. 140
