Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
II. A cukorrépa termesztése és a MIR Kaposvári Cukorgyára, az első világháború és az 1929-33. évi gazdasági világválság közötti évtizedekben
A szerződtetéseket általában megnehezítette, hogy a répa árára vonatkozó kormányrendeletek minden évben megkésve jelentek meg, a gazdaságok a földeket nem készítették elő, ebből adódtak az elfogadhatatlan terméseredmények. A kaposvári cukorgyár vezetői a tárgyalásokban és a nyílt csatározásokban megedződve természetesen kihasználták évtizedes összeköttetéseiket is. A MIR gazdasági súlya és politikai befolyása Délkelet-Dunántúlon — különösen Somogybán - igen jelentős volt. 1923-ban a Nagyatádi-féle földreformot előkészítő Földbirtokrendező Bíróság tagjait is megkísérelték befolyásolni, hogy a földreform az egyes nagybirtok-üzemekben milyen mérvű legyen. Széchenyi A. Pál marcali nagybirtokos 1923 szeptemberében 120 holdra répatermelési szerződést kötött abban a reményben, hogy a közeljövőben kiszálló bíróság „ne járjon el túlságosan szigorúan”. •IW A fenti eset a törvények és a rendeletek kijátszásának tipikus példája volt. 5. A konszolidáció évei Az 1920-as évek elején a szerződések szövevényében már nehezen lehetett eligazodni. Többféle szerződés volt érvényben, — éppen az infláció miatt — „egyiknél cukorban, másiknál legtöbb kedvezményben”18'' állapodtak meg. Ezért a stabilizáció után szükségessé vált az egységes aranykorona-ár bevezetése. Kladnigg a siker érdekében azt javasolta - a központnak -, hogy a többi cukorgyárhoz hasonlóan a korai répaszedésért fizessenek prémiumot, ami végül is természetes, mivel a termelő lemond a növekedési többletről. Az igazgatóság a fenti javaslatot azonban elutasította, ugyanis 1926-ban a cukorrépa-terület biztosítva volt és így a részvénytársaság nem kívánt újabb engedményt tenni. Természetesen mindez nem jelentette azt, hogy a szerződéskötéseknél már nem voltak nehézségek. Az újságok és az egyesületek részéről történő folytonos izgatást - miként az igazgató írta —, csak személyes érintkezésekkel lehetett ellensúlyozni. „Minden drágább, a répa termelése sokkal nehezebb, a különböző egyesületek, szövetségek sohasem fejtettek ki olyan működést a cukorgyárak ellen, mint a legutóbbi évben.”'i8B Ugyanakkor az uradalmak és a bérletek nagy része elhanyagolt állapotban volt, így csak gyenge répatermést produkálhattak, mindez a cukorgyárak termelési költségeit növelte. Az 1920-as években Délkelet-Dunántúlon a cukorrépa-termelők két legerősebb szervezete, a Baranya megyei és a Somogy megyei Cukorrépatermelők Szövetsége, nyíltan és burkoltan is, de szinte állandó jellegű - sok esetben pedig már ultimátumszerű - követelésével nyugtalanította a cukorgyár vezetőit. Az egyezkedések ellenére, sem a kaposvári cukorgyár, sem pedig más cukorgyárak nem érezhették magukat biztonságban, mivel az évenként megújított egyezségek már eleve nem lehettek tartósak és a cukorgyárak részéről biztonságosak sem. A termelők, elsősorban a nagybirtok-üzemek tulajdonosai és bérlői valóban érdekvédelmi szervüknek tekintették az egyes megyékben tevékenykedő megyei Cukorrépa-termelő Szövetségeket és különösképpen a Cukorrépa-termelők Országos Szövetségét.387 A 20-as évek második felében gyakran előfordult, hogy a termelők mindaddig nem voltak hajlandók szerződést kötni a cukorgyárakkal, amíg a COSZ arra írásbeli engedélyt nem adott számukra. A sokszor valóban joggal elégedetlen répatermelők kiszolgáltatottságuk okát mindenekelőtt abban látták, hogy a régióban működő kaposvári cukorgyár, monopolhelyzetéből adódóan, rájuk kényszeríthette akaratát. Kovács Gyula inámi 141
